Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Sose mondjunk olyat, hogy "lehet, hogy el fogunk válni", és sose kérdezzük meg, mit szólna hozzá. Kamaszkorban a válás különösen nehéz.
Bármennyire is növekszik a válások aránya, sajnos ettől még nem változik, hogy a gyerek számára a válás nehéz, fájdalmas. Neki úgy kerek a világ, ha együtt vannak a szülei. Lehet kivételeket hallani: a nagyon konfliktusos házasságok esetén előfordul, hogy a már felnőtt gyermek azt mondja, „jól tették, hogy elváltak, hamarabb is lehetett volna!”.
De gyerektől ritkán hallunk ilyet, mert neki megrengeti a biztonságérzetét, megijeszti, hogy utána mi lesz, hogyan folytatódik az élet, ő vajon nem veszti-e el a szüleit. És nem utolsó sorban: vajon nem az ő hibája-e? Ady verssora: „Minden egész eltörött” közvetíti azt a lelkiállapotot, amit a gyerek vagy kamasz számára jelent, hogy különválnak a szülei.
A riogató bevezetés után azt is tegyük hozzá: ezzel együtt is igaz, hogy egyes esetekben a gyermek szempontjából is jó, az ő érdekét szolgáló döntés a válás. Már csak ezért sem szabad őt kérdezni, „mit szólnál hozzá, ha elválnánk?”. Megdöbbentő, de nem egyszer fordul elő, hogy valóban elhangzik ez egyik-másik szülő szájából. Bűntudata van, fél, milyen hatást gyakorol majd lányára, fiára, talán némi felmentést remél attól, ha a gyerek azt mondja, hogy „jó ötlet, már én is gondoltam rá”. A csemete persze sosem mondja ezt, hanem sír vagy kétségbeesik, vagy lebénul. Messze túl nagy felelősség ez neki, bőven kívül esik a kompetenciakörén nemcsak a döntés, hanem, hogy véleményt nyilvánítson ebben. A szülőknek kell eldönteni, válnak, vagy együtt maradnak, és aztán vállalni döntésük felelősségét és következményét, a gyerekre ebből nem szabad semmit áttenni.
Ha az a kérdés, mi a legjobb időpont a gyerek szempontjából a váláshoz, akkor nehéz életévet meghatározni, de az biztos, hogy a kamaszkor különösen problémás és érzékeny szakasz. A kamaszkor az identitáskeresés, a felnőtté válás viharos időszaka, mikor a kölyök nélkülözi a belső stabilitást, így még inkább szüksége van a külső fogodzókra, kiszámíthatóságra. Ha ebben az időszakban válnak el a szülők, az kihúzza lába alól a talajt. Még ezzel együtt is lehet olyan helyzet, amikor a kamasz gyereknek is érdeke a válás. Azonban fel kell készülni rá, hogy számos kérdést, és problémát fog felvetni, ami a szülőnek magától talán eszébe sem jutott volna.
Jó, ha a kamasznak úgy jut tudomására a válás, hogy egyrészt a szülők már döntésre jutottak, másrészt sok mindent megbeszéltek egymással, amiket együtt tudnak képviselni a tini előtt. Azt nem érdemes mondani, „lehet, hogy elválunk”, mert azzal terhet teszünk a gyerekre: ő ezt úgy is értheti, talán rajta, az ő viselkedésén is múlik a döntésünk. De ha ezt nem is hinné, hatalmas bizonytalanságot és szorongást keltünk benne. Ha krízisen megy át a kapcsolat, és a szülők úgy gondolják, lehet, hogy el fognak válni, de még nem biztos, akkor, ha erről beszélnek a gyerekkel (mert például rákérdez, „anya, miért sírtál?”), mondjuk azt, hogy most nehéz időszakot élünk meg a kapcsolatban.
Ha ténnyé vált a válás, azzal tompíthatjuk a gyerek bizonytalanságát, ha vannak válaszaink a hogyan továbbra. Legfőképp: hogyan fog zajlani a kapcsolattartás? Tizenévesnél ebbe már neki is kell, hogy legyen beleszólása. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha mérgében közli, nem akarja apát soha többé látni, az rendben van, hanem azt, hogy az ő igényeihez, elfoglaltságaihoz, komfortérzetéhez is igazodjunk.
A kamasz már egyre inkább önállóan közlekedik: jó, ha alapvetően nyitott kapuk várják mindkét otthonban. Lehetnek ebben megkötések, például, hogy az éjszakát a megbeszélt helyen töltse, de ha a kéthetente egy hétvége apáé, az ne jelentse, hogyha szeretne vele beszélgetni egyet, szerda este ez szóba sem jöhet.
A két legfontosabb szempont a kiszámíthatóság és a szülők érzelmi és hús-vér valójukban való elérhetősége. Rugalmasságra van mód, csakhogy azt ne a szülők, hanem a gyerek igényei alakítsák! Amit a szülő megígér, amire a kamasz számít, az legyen úgy.
Közhelyszámba megy, hogy a szülők ne hergeljék a gyereket egymás ellen, és a másik közhely, hogy éreztessék a gyerekkel, hogy nem ő felelős a válásért, nem ő nem volt elég jó. Mégis, azt látjuk, a legtöbb esetben a szülő fúrja a másik szülőt, illetve, hogy a gyerekek bűntudattal küzdenek. A kettő között van összefüggés: az az anyai, apai attitűd áll mögötte, hogy „ezért a válásért biztos nem én vagyok a felelős”.
A gyerek akkor fogja elhinni, hogy nem kell magát marcangolnia, ha azt látja, a nárcisztikus sebek nyalogatása helyett a szülőben elindul egyfajta gyászfolyamat, aminek a saját 50% vállalása is része, azaz nem arról szól számára a történet, hogy ki hibázott (nyilván a volt feleség, volt férj), hanem, hogy milyen kár, milyen fájdalmas, hogy így alakult. Hogy valami mást, jobban szerettek volna, és nem sikerült. Ha már nem az a kérdés, ki a bűnös, akkor a gyerek sem ezt fogja kérdezni. És azt sem fogja érezni, valamelyik szülő mellé kell állnia, és egyszerre csak egyikkel lehet lojális.
Fájdalommentes válás nincs, de olyan válás lehet, amiből van gyógyulás szülő és gyerek számára egyaránt. Hogy így lesz e, az nem a felületi technikákon és ügyesen kanyarított mondatokon, hanem a szülő tényleges állapotán, hozzáállásán fog múlni.
Cziglán Karolina
pszichológus
