Készítsük fel a gyereket a nem várt eseményekre: otthoni vészhelyzetek, városi elkavarodások, közlekedési anomáliák. Tippek, rémisztgetés nélkül.
Mindenki ismeri a mondást az ördög és a fal esetével, és én sem akarok ok nélkül belebeszélni a szülőkbe semmi vészjóslót, mégis úgy érzem, erről beszélni, illetve írni kell. A közelmúltban szárítottam négy és féléves kislányom haját, amikor elkezdett fura hangokat hallatni a hajszárító, megakadt, majd újra indult, végül pedig végleg leállt. És, hogy ez hogyan kapcsolódik a témához?
Átvillant az agyamon: mi van, ha itt és most megráz az áram? Lelki szemeim előtt láttam a borzalmas pillanatot, ahogy holtan rogyok össze a fürdőszoba kövén, kislányom pedig a mosógépen ülve tehetetlenül nézi vergődésemet. Továbbgondolva a képet; mit csinálhat egy még óvodás korú gyerek, ha történik valami az anyjával/apjával/babysitterrel, és ő egyedül marad otthon?
Telefon
Az egyik legkézenfekvőbb megoldás a telefon. Szinte mindenkinek van már legalább egy okostelefonja, a legegyszerűbb, ha rögtön a kezdő képernyőre kiteszünk egy gyorshívó gombot, természetesen fotóval lementve, hogy könnyen megtalálja a gyerek. Persze meg kell tanítani kioldani a billentyűzárat, de ez nem lehet kihívás, a legtöbb gyerek már talán jobban is tudja használni ezeket a távközlési eszközöket, mint a szülei.
Mondjuk is el a gyereknek, hogy ha bármi történne, keresse meg a telefonunkat (a legjobb, ha mindig ugyanott tartjuk, bár ez magamat ismerve elég lehetetlen feladatnak tűnik), nyomja meg az adott gombot, és mondja el a telefonba, hogy mi történt! A legjobb, ha egy olyan közeli ismerős gyorshívóját rakjuk ki, akit a legkönnyebben el tudunk érni általában, és lehetőleg a városon, még jobb, ha a kerületen belül tartózkodik.
Szomszéd
A másik megoldás lehet ilyenkor, hogy a gyerek becsönget egy szomszédhoz, és neki meséli el, mi is történt otthon. Ehhez persze nem árt társasházban lakni, és az sem árt, ha jóban vagyunk a lakókkal, de legalábbis egy pár szót szoktunk velük váltani. Ezt az opciót is mondjuk el a gyereknek, persze ne ijesszünk rá, csak vázoljuk fel a szituációt!
Ha elveszik, vagy elkeveredik
És ha már a veszélyeknél tartunk; az utcán is egyedül maradhat a gyerek – akaratunkon kívül, és most természetesen erről az eshetőségről van szó; ha előre tudjuk, hogy egy olyan rendezvényen veszünk részt, ahol nagy a tömeg, nem árt az egyik legrosszabbra is felkészülni; mi van, ha elveszik a gyerek. A cikkben elsősorban óvodáskorú gyerekekről beszélek, akik még általában fogják anya/apa kezét, vagy legalábbis nem távolodnak el a szülőktől önszántukból sem nagyon messzire. De ha mégis, készüljünk fel rá; adjunk a gyerekre valamilyen rikító színű, vagy legalábbis könnyen észrevehető felsőt, sapkát, stb, hogy könnyebben ki tudjuk szúrni a tömegben.
A másik praktikus megoldás, hogy írjuk fel a kezére egy alkoholos filccel a telefonszámunkat, és mondjuk meg a gyereknek, hogy ha nem találna minket, menjen oda egy gyerekes anyukához, és kérje meg, hogy tárcsázza a felírt telefonszámot. A most kapható gyerekruhák címkéjén már helyet is hagynak a névnek, telefonszámnak; írja bele a gyerek kabátjába a számot, és természetesen erről tájékoztassa a gyereket is!
Azt is beszéljük meg a gyerekkel, hogy ha valaha is elfordulna olyan, hogy véletlenül elkeveredünk egymástól, maradjon azon a helyen, ahol utoljára együtt voltunk, ne mozduljon. Sokkal könnyebben meg tudjuk találni, ha egy ponton megáll, mintha össze-vissza kóricál szegény, hogy megtaláljon minket.
A tömegközlekedés és buktatói
Ha sűrűn utaznak metrón vagy egyéb tömegközlekedési eszközön, nem árt szintén felkészíteni a gyereket, hogy mi van akkor, ha pl. ő véletlenül fent marad, anya/apa pedig leszáll róla. Ha kis- vagy középső csoportos gyerekről van szó, akkor inkább kérjen segítséget egy utastárstól - ekkor is jó szolgálatot tesz a telefonszám a kabátcímkén.
Ha egy kicsit nagyobb a gyerek, már meg lehet vele beszélni, hogy a következő megállónál szálljon le, és mi odamegyünk érte, amint tudunk. Ha mi maradunk fent a járművön, és a gyerek száll le róla egyedül, akkor pedig egy tapodtat se mozduljon el a megállóból, amint tudunk, ott leszünk.
Ha jobb ötlete nincsen, ordítson, ahogy csak tud
És ha még nem tudjuk megbeszélni a bonyolultabb helyzeteket, akkor egyszerűen mondjuk neki azt, hogy ha elkeveredik az utcán, tömegben, hogy ordítson, ahogy a torkán kifér; biztosan oda fog menni hozzá előbb-utóbb egy jóérzésű ember, és meg fogja kérdezni tőle, hogy miért kiabál.
Szerepjátékkal gyakoroljunk ijesztgetős papolás helyett!
Mindenképpen beszéljünk ezekről a helyzetekről is a gyerekkel, de azért próbáljuk meg nem megijeszteni. A legjobb az, ha játékos formában próbáljuk ránevelni ezekre a cselekvésekre; az óvodások egyik legkedvesebb játéka a szerepjáték. Nem is muszáj rögtön azzal kezdeni, hogy komoly arccal elmondjuk neki, hogy ezt és ezt csinálja, ha ez és ez a vészhelyzet forog fenn.
Inkább hívjuk játszani a gyereket, és az alapszituáció legyen egy-egy ilyen váratlan helyzet. Játék közben aztán részletesebben kifejthetjük azokat a pontokat, amiket feltétlenül kell, hogy tudjon, a telefontól az ordításig.
