Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A legfőbb iránytű, ha végiggondoljuk, amit mondani készülünk, vajon nem készteti-e védekezésre, nem támadásnak hallja-e.
Az ember lánya, fia sosem repes a boldogságtól, ha a szülő kritikát fogalmaz meg azzal kapcsolatban, mit ne így csináljon, mi nem jó, miről kéne leszokni. De valljuk be, felnőttként is jobban szeretünk dicsérő szavakat hallani, mint hogy mi a probléma velünk. Miért is lenne másképp a gyerek? Tizenéves korban még sérülékenyebb a fiatal önérzete, hiszen abban a időszakban van, mikor számos kérdés gyötri saját értékességét illetően, ha pedig azt jelzi vissza a szülő, baj van vele, akkor nagy eséllyel támadásba lendül, vagy sértődötten visszavonul.
Kezdjük azzal, hogy mielőtt bármit mondanánk, gondolkodjunk el, mi a célunk vele, és miért probléma, ami szerintünk az. A fő kérdés, használ-e, amit mondani akarunk: használ a gyereknek, mert jó irányba változhat tőle, vagy nekünk, mert nem kell tovább frusztrálódnunk? Ha például az nyomja a szívünket, hogy nem kedveljük az új barátnőjét, vagy szerintünk vacak a kedvenc zenéje, akkor kérdés, feltétlenül hangot kell-e ennek adni. A véleményünket persze mindig elmondhatjuk, csak ne azzal az elvárással, hogy egyetértésre jussunk.
Van, amikor valami azért nem tetszik a szülőnek, mert a gyerek más értékrendet követ, más a temperamentuma, de ő ilyen, és valószínűleg nem szeretne ebben változni. Például, attól, hogy minden nap megfogalmazzuk, mennyire nem tetszik nekünk, hogy sosem látunk könyvet a kezében, pedig nézzen körül: ez egy olvasó család (eddig legalábbis az volt!), ő meg csak a videojátékok világában él, nem fog kedvet kapni Dosztojevszkijhez. Egyfajta elutasítást, lebecsülést fog kihallani szavainkból, és hogy nem érezzük át, neki más okoz örömet, mint nekünk.
Néha azonban dolga a szülőnek, hogy tükröt tartson, mert a kamaszkor a szélsőségek időszaka is, és a gyerek olykor nem veszi észre, hogy messzire ment. A tizenévestől még pontos önismeret nem várható, ezért gyakran hoz rossz döntéseket, energiát fektet olyasmibe, amibe nem érdemes, elhanyagolja, amit nem kéne.
Az első fontos szabály, hogy ne felülről, tekintélyi alapon közelítsünk! „Én vagyok a felnőtt, hát jobban tudom, hogy...” Az ilyen attitűdben van igazság, hiszen a felnőtt valóban többet tud a világ működéséről, azonban sokkal kevesebben tud arról a társas és értékrendbeli térről, amiben a gyerek az iskolában mozog. Tehát nem véletlen, hogy a tini úgy reagál, ne beszéljen neki ez az ember, aki azt sem tudja, hogy... Például kevésbé ismeri a virtuális, online tér működését, és nem érti, egy közösségi oldalon lezajlott történésnek miért van akkora súlya. Meg azt sem, hogy bizonyos dolgokból miért nem lehet kimaradni, bizonyos ruhadarabokat miért nem lehet hordani stb. A legtöbb ilyen különbség abból adódik, hogy a fiatalnak valamilyen érték a társak közötti elfogadás miatt fontos, sőt, életbevágó, és ezt a szülő nem feltétlenül látja át.
A fentiekből következik a második szempont: ne csak beszéljünk, hanem sokkal inkább kérdezzünk! Amikor megfogalmazzuk, hogy valamit nem értünk, valami nekünk furcsa vagy visszatetsző, legyünk nyitottak rá, hogy megértsük, az a dolog mit jelent a tininek. Hiába mondjuk: „édes lányom, inkább tanulnod kellene ahelyett, hogy egész nap azt figyeled, mit eszel és hány kiló vagy”, de ha az osztályban ennek jelentős szerepe van abban, hogy elfogadják-e az embert, akkor tulajdonképpen érthető, hogy számára most ez tűnik életbevágónak.
Ha megértjük az ő szempontját, akkor tudunk beszélgetni, és ha nem is győzzük meg semmiről, mégis meg fogja védeni a veszélyes túlzásoktól, hogy valaki, aki közel áll hozzá, aki becsüli őt, és nyitott volt a szempontjára, egy kicsit másképp látja ezt a kérdést. Más szavakkal: nem fog beszűkülni egyetlen hatásra, hanem a mi értékrendünk is ott lesz a fejében, és ha azt is mondja, nem ért egyet, egy fontos döntési pillanatban azért megvédheti. Ahhoz, hogy ez működjön, sokkal fontosabb a jó kapcsolat és az élő párbeszéd a fiatallal, mint az, hogy győzzünk vele szemben egy vitában.
Egy kritika megfogalmazásánál a legfontosabb szempont talán az, hogy aki hallja, annak ez megtépázza-e az önbizalmát, vagy erőt ad neki a változtatáshoz. Meg lehet úgy fogalmazni egy véleményt, hogy a másik elutasításnak élje meg, és úgy is, hogy biztatásnak. Eleve jó, ha nem minősítéseken keresztül adunk visszajelzést – dicséret estén sem! Ha azt szajkózzuk, „okos vagy, a te eszeddel...”, az nem lesz motiváló. Ha a gyerek elhiszi, levonhatja a következtetést, nem kell erőfeszítést tennie, úgyis okos. Ha kételkedik, akkor pedig félni fog a kihívásoktól, mert nem illeszthető bele a képbe a kudarc.
A hangsúly az erőfeszítés értelmén legyen! Azon, hogy ha valamin kitartóan dolgozik, akkor ezt is, azt is elérheti. Ez így biztatás, szemben azzal, hogy „azért lett egyes, mert lusta vagy, mint a fene”.
Ha szeretnénk megértetni a gyerekkel, jobb lenne, ha valamit a jövőben másképp csinálna, mielőtt megfogalmazzuk, a legfőbb iránytű, ha végiggondoljuk, vajon nem készteti-e védekezésre, nem támadásnak hallja-e. Konstruktívabb lesz a beszélgetés, ha sikerül úgy fogalmaznunk, hogy abban a biztatás és az érdeklődés is benne legyen.
Cziglán Karolina
pszichológus
