Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem szerencsés, ha nincs kapcsolat a tett és a következmény között. Pl. ha szemtelen a gyerek, nem mehet bulizni, ha egyest kap, elmarad a zsebpénz.
A büntetés minden életkorban nehéz téma. Legjobb lenne büntetés nélkül nevelni, a szülő vágya, hogy pusztán észérvekkel, példamutatással hasson, és a jó kapcsolat révén, amiben szívből, önként fogad szót a gyerek. A valóságban ez nem mindig működik. Előfordul, hogy betelik a pohár, azt mondja a szülő, ezt vagy azt többször nem akarja eltűrni. Nem mindegy, hogy mi a valódi cél: ha igazából a szülői indulatok levezetése, azt megérzi a gyerek, és ha félelemből szót is fogad, a siker ideig-óráig tart csak. Hatékonyabb a nevelés, ha nyugodtan képviseljük az elvárásunkat. Ha nem is ért egyet a gyerek, és nem is tetszik neki, amit tennie kéne (vagy amit nem szabad tennie), mégis látja, hogy nem szülői hisztiről van szó, hanem egy szabályról, amit kénytelen lesz betartani, mert következménnyel jár, ha nem.
Ahogy a fentiekből is kiderül, biztosan nem a kívánt eredményt éri el a szülő, ha ad hoc módon, indulatból, a tehetetlenségből fakadó dühében szabja ki a büntetést. Amikor anya vagy apa mérgében lekever egy pofont, azt tulajdonképpen nem is nevezhetjük büntetésnek, inkább indulatkitörésnek. Büntetés az, amikor valamilyen tetthez (vagy tett elmulasztásához) a szülő valamilyen következményt társít, erről tud a gyerek, és ez be is következik.
Ehhez kapcsolódik a másik jellegzetes hiba, ami szintén az érzelmi túlfűtöttségből származik. Mikor olyat szab ki a szülő, amit maga sem gondol komolyan, és nem tud betartani. Nem érdemes olyasmit kilátásba helyezni, amit nem lenne szívünk beváltani. Érthető, miért történik meg olyan gyakran: anya, apa reméli, hogy a kilátásba helyezett ijesztő büntetés elég fenyegetően hat a gyerekre ahhoz, hogy visszatartsa, és nem lesz rá szükség, hogy valóra váljon. „Ha ezt megcsinálod, nem jöhetsz velünk nyaralni, nem kapsz semmit karácsonyra.” Ez üres fenyegetés, amiről a gyerek is tudja, hogy valószínűleg nem következik be. A büntetés célja az lenne, hogy átlátható viszonyokat teremtsen: lehessen tudni, egy szabály megszegésének mi a szankciója. Tehát jó, ha reális és beváltható. És persze, ha a szülő nem lágyul el, hanem tartja magát hozzá.
Nem szerencsés, ha semmilyen értelmes kapcsolat nincs a cselekedet és a következmény között. Pl. ha szemtelen a gyerek az apjával, nem mehet bulizni, ha egyest kap, elmarad a zsebpénz... Mi az összefüggés a két dolog között? – kérdezhetné valaki. Egy hasonlóan rosszul kitalált büntetésre válaszolt úgy az éles nyelvű, ugyanakkor éles látású tini, hogy „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.”. A szülő, miután felfogta, miről van szó, elnevette magát, és belátta a helyzet abszurditását. Az a jó büntetés, ami vagy egy reális következmény, azaz nem a szülő fantáziája alkotta meg, hanem a valóság hozza, vagy valamiféle jóvátétel. Reális következmény, ha a gyerek nem készül el időre, és miatta nem tudnak elindulni a moziba, akkor elmennek nélküle, nem pedig mindenki hozzá igazítja a napját, és későbbi időpontban nézi meg a filmet az egész család. Így lemarad a filmről, de igazából ő fosztotta meg saját magát a programtól.
Jóvátétel, ha például valamit gondatlanságból tönkretesz a gyerek, és a zsebpénzéből kell fedeznie (legalább részben) a dolog pótlását. A jóvátétel lehet absztrakt, szimbolikus is, azaz nem azt a konkrét kárt hozza helyre. Egy gyerek paradicsomlevet öntött a másik emlékkönyvébe, ezzel tönkretéve azt. Ezt nem hozhatta helyre, de az volt a „büntetés”, hogy a megkárosított gyerek kérhet tőle valamit, ami neki jólesne a másiktól, és ami segítene oldani a szomorúságát. Az illető elég rendes volt, egy ping-pong meccset kért, így mindenkiben jó érzés maradt végül, mert bár az emlékkönyv odaveszett, átélte a tini, hogy jogosnak ismerték el a veszteségét, és hogy kész volt a másik a kiengesztelésére.
Minél nagyobb a gyerek, annál fontosabb, hogy részt vegyen a saját büntetésének meghatározásában. Ez nem mindig lehetséges, van olyan, hogy a dacos tinire a szülő szabja ki a penitenciát, de az is előfordul, hogy a gyerek belátja, jóvá kell tennie a mulasztását, a rosszalkodását. Minél inkább közösek a szabályok, minél inkább elismeri azokat a gyerek, annál inkább működhet ez. Attól még megszegi, hiszen azt embert elsodorhatják a vágyai: például megígérte, nem fog egy sörnél többet inni a buliban, de telt az idő, múlt a sör hatása, és mégis lecsúszott az a martini.
A büntetés tálalható úgy is, mint feltétel, és ez meg is felel a valóságnak, azonban kisebb lesz a gyerek ellenállása. Egész másképp hangzik: „ha nem jössz haza 11-re a buliból, akkor nem fogunk elengedni sehova a következő két hónapban”, és más, ha azt mondjuk, annak, hogy bulizzon, vannak bizonyos feltételei, meg kell, hogy bízzunk benne. Az egyik feltétel, hogy hazajön a megbeszélt időre. Az előbbi megfogalmazásban eleve benne cseng a bizalmatlanság, az, hogy már készül a szülő, hogyan reagál a szabályszegésre. Az utóbbival csak azt mondjuk, elvárunk bizonyos szabályok betartását.
A jó büntetés nem indulatvezérelt, reális, következetesen betartható, kapcsolódik a tetthez, és a legjobb, ha ráadásul a gyerekkel való egyeztetés alapján született. Ebből nem minden feltétel valósulhat meg az összes esetben, de ha szem előtt tartjuk, mint szempontokat, akkor ügyesebben fogjuk a büntetéseket kiszabni.
Cziglán Karolina
pszichológus (www.lelki-segely.hu)
