Sok szülő azt hiszi, valamit nem elég egyértelműen kommunikált, azért tesz még mindig rosszat a gyerek. Ezért folyamodik a gyerek megszégyenítéséhez.
„Szégyelld magad”, hangzik el sok szülő szájából. Kérdés, mennyire gondoljuk komolyan. Ha ez csak annyit jelent: „dühös vagyok, vedd már észre, nem jó, amit csináltál”, akkor egy ilyen mondatból nem lesz baj, persze, szerencsés, ha nem csak ebből áll a nevelés. Ha viszont a szülő attitűdjének szerves részét képezi, hogy a gyerekben szégyent kell kelteni, ha valamit nem jól csinált, akkor az nem jó irány.
A hétköznapi szóhasználatban gyakran előfordul, hogy szinonimaként használják a szégyent és a bűntudatot. Lélektani szempontból nem mindegy, melyikről beszélünk, már csak azért sem, mert jellemző, hogy a szülő igazi célja az lenne, segítse a gyerekben a bűntudat, a lelkiismeret furdalás érzésének kifejlődését, de közben valójában szégyent kelt benne. És egyáltalán nem törvényszerű, hogyha valaki sokszor szégyelli magát, akkor a lelkiismerete is kifinomult lesz.
A szégyen érzete előbb alakul ki, mint a lelkiismeret. A szégyen az, mikor az ember a mások által való megítélését érzi kínosnak. Magyarul: „ciki vagyok”. Más kérdés, hogy valójában, belül helyesnek vagy helytelennek tartja, amit tett: itt a lényeg, hogy lebukott olyasmivel, ami a környezet szerint nincs rendben. Szégyent érezhetünk onnantól kezdve, hogy elkülönül az én és a külvilág, és az ember észreveszi, hogy mások valamilyennek látják.
A bűntudathoz erkölcsi érzék és értékrend kell, az, hogy az ember kialakítson belső értékítéleteket azzal kapcsolatban, hogy valami helyes vagy helytelen. Lelkiismeret furdalást akkor is érez az ember, ha rajta kívül senki nem tudja, mit tett, vagy akár úgy is érezheti, hogy a külvilág szemében kifejezetten dicséretes a tette. A bűntudatnak az empátiához is köze van, mert néha olyankor is érezzük, mikor tudjuk, nem is szegtünk meg semmilyen szabályt, mégis fájdalmat okoztunk a másiknak. Felnőttként tipikus példa, mikor az ember szakít valakivel.
A bűntudat vagy lelkiismeret-furdalás autonómabb érzés, mint a szégyen, és nagyobb érettséget feltételez. Igen ám, de ez nem alakul ki egyik pillanatról a másikra, és sok anya és apa frusztráltan látja, már ezerszer elmondta a csemetének, ez vagy az miért rossz, hogyan fáj a másiknak, mitől helytelen, és a gyerekről lepereg.
Felhőtlenül kacarászva hadonászik Julcsi orra előtt a gilisztával, miközben Julcsi retteg tőle, és már potyognak a könnyei. Ha erre a szülő kifejezi a rosszallását, bizonyos keretek között a mérgét is, az teljesen rendben van. Csakhogy ne várjon eredményt egyik napról a másikra! Lehet, hogy mikor odanézünk, nem tol több gilisztát Julcsi orra alá, illetve, egy egészséges lelkű gyerek másban is talál örömet, mint a másik ijedtségében, és keres valami más játékot Julcsival. De semmi garancia nincs, hogy nem fog többé előfordulni.
Ahhoz, hogy lassan beépüljön az intelem, és már ő maga érezze kegyetlenkedésnek korábbi tettét, arra van szükség, hogy a szülői tekintély és a szülőhöz fűződő érzelmi kötődés révén beépítse az értékrendjüket. Ez évek munkája. Sok szülő ezt nem tudja kivárni, illetve azt hiszi, valamit rosszul, nem elég egyértelműen kommunikált, azért tesz még mindig rosszat a gyerek. Ezért folyamodik a gyerek megszégyenítéséhez.
Ebben az átmeneti időszakban, míg nem alakult ki megbízhatóan a lelkiismeret (az óvodás évekről beszélünk), a gyerek szeretne jóban lenni a szülővel, és diszkomfortos, ha anya, apa haragszik rá. A szabályozás tehát nem benső, mégis elkezd működni. Azonban veszélyes túlzásba lehet esni, ha a szülő erre rájátszik, és megalázza, erős szégyent kelt a gyerekben, amikor valami neki nem tetszőt csinál. Ez elmehet a bántalmazásig (mint abban a családban, ahol végig kellett nézni a verést a testvéreknek, hogy még meg is szégyenüljön a bűnös), de lehet egy becsmérlő, gúnyos megjegyzés, sértés, aminek a célja, hogy a gyereknek kínos legyen.
Csakhogy ezzel nem azt éri el a szülő, hogy lelkiismeretes lesz a gyereke, hanem azt, hogy először a vele, majd az önmagával való kapcsolat sérül súlyosan. Ha megalázunk egy gyereket, akkor megvonjuk tőle a szeretve levés érzését. Erre még akkor is szüksége van, ha épp haragszik rá anya, apa. Lehet úgy haragudni, hogy közben tudja a gyerek, hogy szeretjük! Ha viszont gúnyolódunk vele, megalázzuk, akkor eltaszítjuk magunktól, ő pedig védtelennek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Ennek az a felnőttkori eredménye, hogy ezek az emberek vagy tagadják maguk előtt, ha olyat éreznek, gondolnak, ami nem illik a magukra vonatkozó ideális képbe, vagy, ha tudatosul bennük, gyűlölik magukat érte. Mivel nem tanulták meg, ha hibáznak, akkor is megmaradhat önmagukkal a jó kapcsolat, ahogy a szüleikkel is megmaradt annak idején.
A lényeg, hogyha valami rosszat tesz a gyerek, ne őt magát lökjük el, ne azt fejezzük ki, hogy megvetjük, hogy így már nem szeretetre méltó. Hanem azt, hogy amit tett, az rossz, annak nem örülünk. Ha a szülő értékrendje hiteles, és van élő kapcsolat a gyerekkel, akkor idővel be fognak épülni ezek az értékek.
Cziglán Karolina
pszichológus
