Szigorú szabályokkal megkezdődött az olvadás, e-mailezni és információt keresni ér, tévét bámulni viszont továbbra sem.
A nyári szünet közepén megelégeltem, hogy a gyerekeimnek egész nap csak az jár a fejükben, hogy mikor tabletezhetnek, vagy játszhatnak már a telefonomon, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és letiltottam őket mindenféle képernyőről. A fejlődéstörténetet itt és itt írtam le részletesen, ahogy azt is, hogy a kezdeti tiltakozás után egészen hamar tudomásul vették, hogy ez az új rendszer, ez van. Az életminőségünk rögtön hatalmasat javult azáltal, hogy nem kellett többé a kütyük utáni nyafogásukat hallgatnom, ellenben voltak nagy közös szerepjátékok, viháncolások, programok, bandázások és olvasások.
Nyilván nem ringattam magam abban az illúzióban, hogy a 21. században hosszú távon meg lehet lenni internet nélkül. Persze vannak ilyen remete alkatok, de nekünk azért mégiscsak az a terv, hogy boldog és okos gyerekeink legyenek, akiknek sikerélmény is jut elég, márpedig a legfőbb információforrástól elzárva ez nem igazán fog menni. Egyszerűen összehasonlíthatatlanul nagyobb energia a Gutenberg-galaxisban fellelni egy választ ahelyett, hogy rákeresünk a neten, és ha nem muszáj, ne bonyolítsuk az életünket.
Márpedig a gyerekek folyamatosan kérdeznek, én meg folyamatosan nem tudom például, hogy mit eszik a csupasz turkáló, vagy, hogy hogy mondják japánul a dobócsillagot. Az meg egyébként is álszent szemforgatás, hogy menjünk, és nagy erőkkel keresünk a könyvtárban megfelelő könyvet (holnap, ma már nem érünk rá), miközben a kezem automatikusan nyúl a laptophoz az információért.
Ezen a szinten, mármint ha konkrét válaszokat keres az ember, mondjuk óránként tízet, mindenféle témában, egyszerűen nem hatékony információforrás a könyv, és a véges otthoni könyvtár, ez van. A másik ilyen álszent dolognak azt éreztem, hogy az addig oké, hogy hatalmamban áll letiltani a gyerekeket a képernyőről, csak hát sajnos a jó példa, az nem jött össze, mivel én tényleg a fél életemet a laptop előtt töltöm. Dolgozom, tájékozódom, kapcsolatot tartok, vásárolok, szervezkedek, olvasok, bankolok, receptet keresek (és megfőzöm), fotót szerkesztek, stb. – vagyis bámulom a monitort. Játszani nem szoktam számítógépen, soha.
Na de most, hogy eleget magyarázkodtam, jöjjenek a történések. Az első nagy változást az hozta, hogy a nagyobb gyerek megbeszélte az ország másik végében élő barátnőjével, hogy levelezni fognak. Ez egy harmadik osztályosnál minőségi javulást hozhat az íráskészségben: önszántából gyakorolja a fogalmazást, a helyesírást, kapcsolatot tart, ezt meg ugye csak a hülye nem engedi. Ezzel szépen lassan vissza is szivárgott az életébe a számítógép, csakhogy most már korlátokkal.
A tiltásban annak idején fontos szerepet játszottak azok a videók, amiket tátott szájjal nézett: nem túl szimpatikus tizenévesek (háttérben az ágy, rajta a plüssmackó) leszólnak más vloggereket, sminkelnek, vagy felolvasnak a szakmunkásképzős könyvükből egy mondatot, esetleg tele szájjal beszélnek, mint kihívás, teljesítmény. Ezeket továbbra sem nézheti a gyerek, valamit valamiért. Csináltunk neki viszont Google-fiókot és nyilván e-mail címet a levelezéshez, valamint megkapta a régi telefonomat, amiben nincs ugyan SIM kártya, de fotózni tud vele, amiket meg is szokott osztani a barátnőivel, jelenleg kettővel. Ja, és letöltött egy zongoraalkalmazást, és megtanult néhány dalt eljátszani.
Emellett kiderült, hogy ügyesen tud információt keresni a neten. Lehet, hogy ebben az iskolai informatika szakkör is szerepet játszik, lehet, hogy itthon leste el, hogy hogyan kell ezt csinálni, de megy, releváns információkat talál gyorsan és önállóan. Úgyhogy nem aggódom, hogy a korlátozott eszközhasználat miatt szegény ősemberré fejlődik vissza, vagy, hogy esetleg az anyai szigor digitális analfabétává teszi. Ha felmerül egy probléma, megmutatom, hogy hogyan tudja megoldani, azután már egyedül is megy neki.
A tablet már senkit sem érdekel, a kisebb gyerekem inkább a valóságban LEGÓ-zik, ahelyett, hogy azt nézné, mások mit építenek.
Továbbra sem lehet viszont tévézni. Tettünk a múltkor egy próbát, egy hirtelen betegségből adódóan kénytelen voltam betenni szegény gyereket a televízió elé (olvasni ugye még nem tud). Ezen a téren, úgy láttam, semmit sem javult a helyzet, ha elkezdi nézni, soha többet nem akarja kikapcsolni. A műsor szinte az összes gyerekcsatornán a félelmetestől az idegesítőig terjedő skálán mozgott, jó, erről neki nyilván más a véleménye – nekem meg az, hogy van, amit eldönthet egy hatéves, és van, amit nem, és az, hogy mit nézhet, az utóbbiak közé tartozik. A felnőttek meg eleve sosem néztek nappal tévét nálunk, úgyhogy még hitelesek is vagyunk.
Pillanatnyilag úgy látom, hogy egyáltalán nem volt haszontalan a pár hónap teljes monitormentesség: kénytelenek voltak folyamatosan kitalálni, hogy mivel foglalják el magukat ahelyett, hogy egy program szórakoztatná őket. Kiderült, hogy a valós környezet egy kis fantáziával fűszerezve csoda dolgokat tud produkálni. És hát én is jókat nevetgélek az ötleteiken, tisztára olyanok lettünk, mint a Szeleburdi család, leszámítva az állatokat.
Összességében jobb lett az életünk, több időt töltünk emberek között, barátokkal, több dolgot csinálunk kedvtelésből. Azt hiszem, megtaláltuk az egyensúlyt – ami nyilván még változni fog – a virtuális és az igazi világ között, ehhez viszont előbb tényleg le kellett szokni a kütyüfüggésről, ami nagyon könnyen berántja a gyerekeket (meg a felnőtteket is, de ez egy gyerekblog, úgyhogy róluk van most szó).
Igen, olvasom mások véleményét is a témában, tudom, hogy van, aki szerint kimondottan jót tesz a gyereknek, ha állandóan tablet van a kezében, úgy napi kilenc órán keresztül. Szerintem viszont előbb tanuljanak meg élni az igazi világban, kerüljenek mindenféle helyzetbe, és ha az már olyan jól megy nekik, hogy minden szituációban eligazodnak, vannak barátaik, és ötleteik az élethez, akkor a rengeteg felesleges idejüket tölthetik számítógépes játékkal. Ez a sorrend, szerintem.
