Honnan tudhatjuk, hogy a gyerek csupán normális fokban elviselhetetlen, vagy a rosszalkodás, a szembenállás valódi problémát takar?
Barátnőm tíz éves kisfia időnként valóban elviselhetetlen: gyakorlatilag akármit kér tőle az ember, annak az ellenkezőjét csinálja. Akárcsak az én, egyébként csodálatos kétévesem: ha rá akarom adni, neadjisten levenni róla a cipőjét, borítékolható a botrány. Persze, ő épp a jól ismert dackorszakon megy keresztül: vannak olyan életkorok, amikor az ellenállás, a lázadás borítékolható, sőt, szükséges. És vannak olyan gyerekek, akik mintha jobban, erőteljesebben lázadnának a feltétlenül szükségesnél.
De hol a határ, honnan tudhatjuk, hogy a gyerek csupán normális fokban elviselhetetlen, vagy a rosszalkodás, a szembenállás valódi problémát takar? Egyáltalán, van olyan betegség, hogy „nagyon rossz gyerek”?
A gyermekpszichiátriában két, egymástól mégis igen különböző diagnózis alá sorolhatóak be a normálisnál rosszabb, lázadóbb, szófogadatlanabb vagy szembeszegülőbb csemeték. Ez a kettő a viselkedészavar és az oppozíciós zavar. Mindkettő az életkornak megfelelő, alapvető viselkedéses normák megszegésével jár, és szerencsére egyik sem gyakori. Fontos azonban tudni, hogy a viselkedészavarnak vagy oppozíciós zavarnak tűnő probléma mögött gyakran egyéb bajok – depresszió, tanulási zavar, hiperaktív figyelemzavar – állhatnak.
Viselkedészavar
A gyermek- és serdülőkori viselkedészavar fő tünete, hogy a gyermek mások alapvető jogait nem tartja tiszteletben, az életkorának megfelelő szabályokat, normákat rendszeresen és tartósan megszegi. A zavar kezdődhet kisgyermekkorban, de később is. A diagnózis akkor mondható ki, ha egy év alatt legalább három előfordul az alábbiak közül:
1. Emberek és állatok iránti agresszivitás: vagyis a gyerek gyakran terrorizál, fenyeget másokat; olyan fegyvert használ, ami komoly fizikai sérülést okozhat (bot, kés, puska, törött üveg); fizikailag kegyetlen emberekkel és állatokkal; rablótámadásban vesz részt; vagy valaki mást szexuális tevékenységre kényszerít.
2. Vagyonrongálás: a gyerek szándékosan részt vesz gyújtogatásban, melynek célja komoly kár okozása; szándékosan károsítja mások tulajdonát.
3. Csalás vagy lopás: a gyerek betör valaki házába, autót feltör; gyakran hazudozik előnyök vagy tárgyak megszerzése érdekében; ellop nem olcsó dolgokat.
4. Szabályok súlyos sértése: gyakran kimarad éjszakára a szülői tiltás ellenére 13 éves kora előtt vagy gyakran elcsavarog az iskolából 13 éves kora előtt.
Fontos a súlyosság és a rendszeresség: vagyis nem viselkedészavaros az a tizenkétéves gyerek, aki egyszer rosszcsont unokatestvéreivel zöldre festett egy macskát (bár súlyosbítja a helyzetet, hogy utána ijedtükben még hígítóval is megpróbálták lemosni), az sem, aki egyszer elcsent a nagyszülők kamrájából egy tábla csokoládét, de még az sem, aki mérgében letaposta anyu virágágyását.
Oppozíciós zavar
Az oppozíciós zavarral élő gyermek nem hasonlít a viselkedészavaros kegyetlen kis bűnözőpalántára: az oppozíció ellenállást jelent, azaz fő jellemzője a dacos viselkedés. Mivel ez egyes életkorokban szinte általános, ezért kórosnak eleve csak akkor tartjuk, ha jelentős szenvedést vagy károsodást okoz a tanulmányok és a kapcsolatok terén. A diagnózist akkor lehet felállítani, ha fél évig az alábbiak közül legalább négy tünet gyakran, rendszeresen jelen van.
1. az önmérséklet gyakori elvesztése
2. gyakori vitatkozás felnőttekkel
3. gyakori aktív szembeszállás a felnőttek elvárásaival, normáival
4. gyakran szándékos bosszantása másoknak
5. gyakran és könnyen való hibáztatása másoknak a saját hibái és rossz viselkedése miatt
6. gyakori érzékenység és sértődékenység
7. gyakori düh és megsértettség
8. gyakori bosszúállás és rosszakaratúság
Depresszió is állhat mögötte
A két tünetegyüttes között fontos különbség van: míg a viselkedészavar mai tudásunk szerint legalábbis részben biológiailag meghatározott betegség, addig az oppozíciós zavar, vagyis az annak tűnő esetek mögött nagyon sokszor inkább hangulati nyomottság áll.
„Az oppozíciós zavarnak van egy fontos érzelmi komponense” – fogalmaz Dr. Mészáros Gergely gyermekpszichiáter. – „Nagyon rossz ötlet összemosni ezt a két tünetegyüttest, azaz a viselkedészavart és az oppozíciós zavart. A klasszikus viselkedészavar a kutatások szerint az antiszociális zavar gyermekkori megfelelője, rideg, érzéketlen, együttérzésre képtelen személyiség talaján jelenik meg, aminek biológiai eredete van. Ez a típusú viselkedészavar valójában igen ritka.”
„Ezzel szemben az oppozíciós zavarban szenvedő gyermek nem érzéketlen, sőt: a problémának komoly érzelmi komponense van, nagyon sokszor hangulati nyomottság talaján lép fel.” – mondja a szakember. - „Nem eléggé köztudott, hogy a gyermekkori depresszió vezető tünete gyakran nem a szomorúság, lehangoltság, hanem az ingerlékenység. Amennyiben hangulatzavar áll az oppozíció hátterében, úgy azt kell kezelni – ez általában pszichológus segítségével, pszichoterápiával lehetséges.”
A viselkedéses zavarok mögött gyakran kezeletlen hiperaktív figyelemzavar (ADHD) vagy épp autizmus áll. A diagnosztizálatlan ADHD-s vagy az autizmus spektrumba tartozó, esetleg tanulási zavarban szenvedő gyerekeket a normál óvoda- és iskolarendszerben annyi kudarc éri, hogy egy idő után elég nagy valószínűséggel annyira frusztrált lesz, ami már viselkedéses zavarokhoz, oppozícióhoz vezet.
Mit lehet tenni?
A magatartászavarok általában komplex beavatkozást igényelnek. A gyermek szempontjából a terápia lényege a megfelelő határokat szabó környezet kialakítása. Előfordul, hogy pszichoterápia szükséges, ez esetben a kutatások elsősorban a kognitív viselkedésterápiás megközelítést tartják hasznosnak. Emellett hasznos lehet a családterápia, illetve a szülők fejlesztése is.
Amennyiben a magatartászavar hátterében más pszichés nehézség diagnosztizálható (ADHD, depresszió, stb.) szükség lehet ezek gyógyszeres kezelésére is. Konkrétan a magatartási tünetek gyógyszeres kezelésére aktuálisan csak értelmi elmaradás esetén áll rendelkezésre kellő tudományos bizonyíték, azonban mivel megfelelő kondicionálással, kitartással ezek a panaszok értelmi elmaradással élőknél is sokszor mérsékelhetőek, így gyógyszeres kezelést a szakemberek az ő esetükben is csak utolsó lehetőségként javasolnak.
Ami nem tartozik a pszichiátria tárgykörébe
„A viselkedéses zavarok enyhébb esetei természetesen nem tartoznak a pszichiátria tárgykörébe” – fogalmaz dr. Mészáros. – „A fenti diagnózisoknál nagyságrendekkel gyakoribb az a felállás, amikor egy-egy csendesebb, szorongóbb anyuka nem tud mit kezdeni az izgága, rosszcsont gyerekkel. Erre valók a nevelési tanácsadók, ahol a pszichológus elmagyarázza, megtanítja a szülőnek, hogyan kezelje a problémás helyzeteket. Ha ez kevés, vagy ha felmerül, hogy a probléma mögött fejlődési zavar vagy más betegség áll, akkor a nevelési tanácsadó továbbküldheti a gyereket a pszichiáterhez.”.
