Ha jó a gyerek, akkor jól neveli az anya, ha baj van vele, az az anya hibája. És mi van az apákkal? Óvónénikkel? Tanárokkal? Ők nem számítanak?
Sokszor sérelmezik, hogyha gyereknevelésről van szó, mindig az anya-gyerek kapcsolat kerül központba. Jogosan merül fel a kérdés: mi van az apával, és mi van az egyéb társas tapasztalatokkal: rokonokkal, pedagógusokkal? Ők nem számítanak? Igazságtalannak tűnhet minden felelősséget az anyák nyakába varrni. Ha kiegyensúlyozott a gyerek, akkor jól neveli az anya, ha szorongó vagy agresszív, akkor vacak anyja lehet. Hogy is van ez?
Annak, hogy gyakran megfeledkezünk az apákról, történeti oka van, ami kezdi aktualitását veszteni, de azért nem teljesen vesztette el. Állítólag egy komolyabb társadalmi változáshoz három generációnyi idő kell, így van ez az apák szerepének megváltozásával is. Az első nemzedék hall róla, hogy az apának is lenne keresnivalója a gyereknevelésben. A következő már elfogadja ezt tényként, de még nem tudja, hogyan. A harmadik generáció már csinálja is. Úgy tűnik, országonként és szubkultúránként is vannak komoly elcsúszások abban, hogy ez hol tart. Van, ahol természetes, hogy a gyereknevelés közös feladat, és ha a csemete beteg, összedugják a fejüket a szülők, hogy vajon ma éppen melyikük tudja könnyebben megoldani, hogy otthon maradjon. Azaz, nem adódik kapásból, hogy persze, hogy az anya. Máshol viszont csak valami homályos elmélet, hogy az apa is fontos, de ez nehezen realizálódik a mindennapokban.
Nem csoda, hogy a pszichológiai szakirodalom is tükrözi ezt a sokszínűséget, vagy akár bizonytalanságot. Sokan különösebb aggály nélkül anya-gyerek kapcsolatról beszélnek, mintha tényleg fel sem merülne, hogy két szülője van a gyermeknek, és még az is lehet, történetesen a másik van vele többet, hozzá kötődik jobban. Mások ügyelnek rá, hogy szülőket említsenek, vagy elsődleges gondozót. Ez korrektebb, ugyanakkor tény, hogy az elsődleges gondozó az esetek túlnyomó többségében mégis az anya.
A rendszerszemlélet lép túl azon a leegyszerűsítő megközelítésen, hogy a gyerek, és egy vagy két felnőtt vele való kapcsolatát vizsgáljuk. Ez, és az erre épülő családterápiás irányzat azt mondja, hogy a család egy rendszer, amiben minden kapcsolat hat a többire. Már csak azért is fontos az apa, mert a szülők egymáshoz fűződő viszonyának következménye, hogy az egész, mint rendszer mennyire stabil, azaz megadja-e a kellő biztonságot a gyerekeknek. Tehát az apa nemcsak közvetlenül, a gyerekkel való kétszemélyes élmények révén hat, hanem például azon keresztül, milyen a kapcsolata az anyával.
Felmerül, mi van a többiekkel? A gyerek a nap jelentős részét az óvodában, iskolában tölti – ez ne számítana semmit? Bár egész életünk során fejlődünk, változunk, mégis, az első kapcsolati tapasztalatok olyan alapot adnak, ami meghatároz egy irányt, a többi élmény már annak keretében, azon a szűrőn át értelmeződik. Magyarul, ha az otthoni légkör biztonságos, kiszámítható, a szülők adekvátan reagálnak a gyerek szükségleteire, akkor a gyerek első, meghatározó élménye, hogy a világ rendezett, biztonságos, kapcsolatban lenni jó. És persze a negatív élmény ugyanígy meghatározza, hogyan közelít a gyerek a későbbi kapcsolataihoz.
Egyszerűen arról van szó, hogy mikor a gyerek beleszületik a világba, akkor a világ számára a szüleit jelenti. Innen szerzi az első benyomását. Ez később árnyalódhat, sőt, meg is változhat, de nem olyan könnyen, hiszen a szülői hatás továbbra is fennáll, emellé jönnek be új tapasztalatok, és ezek már nem tiszta lapra érkeznek. Mindenkinek lehet arról élménye, ha az ember hisz valamit, egy új tapasztalat milyen nehezen írja azt felül. Ha az önbizalom hiányosnak azt mondjuk: milyen jól nézel ma ki, talán megsértődik, hogy „csak ma?”. Aki rendben van önmagával, örömmel megköszöni, hiszen a visszajelzés beleillik abba, amit amúgy is gondolt. Ahogy a lélektan mondja, a személyiség konzervatív természetű, azaz ellenáll a változásoknak, abba igyekszik illeszteni az újat, amit addig tanult, ami ismerős számára, még akkor is, ha ez kellemetlenebb, mint amit az új tapasztalat kínálna.
Természetesen hat a fejlődésre, a személyiségre, hogy az óvodában, az iskolában milyen a légkör, hogy van-e egy pedagógus, akihez kötődni lehet, vagy éppen egy olyan, aki szorongásban tartja, megalázza a gyereket. De a történet nem ott ér véget, hogy elhangzik a tanár szájából: „hülye vagy fiam, semmire se leszel jó!”. Ha ez elhangzik, az kellemetlen, de a nagy kérdés, hogy van-e otthon kinek elmondani. Kezdjük azzal, egyáltalán lesz-e este olyan helyzet, amiben nyugodtan lehet beszélgetni és mesélni. És nyugodt lehet-e a gyerek afelől, hogy mellette állnak majd a szülei: hogy együttérzést kap, és ha szükséges, konkrét védelmet. Ha igen, akkor már ott helyben egy nagy, vastag lelki paplanba ütköznek a szavak, amiken csak épp, hogy átszűrődnek. Átszűrődnek annyira, hogy hallja a gyerek, érzelmeket keltsen: dühöt, csalódottságot, értetlenséget, de ne hatoljon be a bőr alá, a zsigerekbe, és ne érezze át a szégyent, hogy: „hát igen, semmire se vagyok jó”. Utóbbihoz az kell, hogy ott legyen a gondosan előkészített táptalaj, amiért a szülők felelnek.
Minden élmény számít, ami egy gyermeket ér, sokat ad vagy nehezít az életen egy pedagógus, vagy rokon. De mindig az a kérdés: van-e hova vinni az élményeket, segít-e valaki a feldolgozásukban, és mik azok az előzetes tapasztalatok, amik meghatározzák, hogyan értelmezi a csemete a vele történteket. Ez pedig az otthoni légkörön múlik, amit a szülők határoznak meg. Akinek szorosabb a kapcsolata a gyerekkel, egy kicsivel jobban, de alapvetően ketten együtt.
Cziglán Karolina
pszichológus
