Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Még a problémás gyerek teljesítménye is javul, ha barátságos és egyenrangú a tanár-szülő viszony. De nem tudjuk, hogy kéne ilyet fenntartani.
Bizonyított tény, hogy a gyerekek iskolai teljesítménye, tanulásvágya, sőt a magatartása is szoros összhangban van azzal, hogy szülő milyen kapcsolatot tart fenn a tanárral. Ennek ellenére a tanárképzésben nem fektetnek kellő hangsúlyt a leendő pedagógusok kommunikációjának és viselkedés-technikájának fejlesztésére – áll Kornéli Beáta tanulmányában, mely teljes terjedelmében az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet honlapján olvasható.
Az a szülő, aki „jelen van” az iskolában, jó irányba befolyásolja a gyerekének nem csak a tanulmányi eredményét, hanem a szociális, érzelmi fejlődését is – ez mára már vitán felül áll. A jó szülő és a jó tanár persze igyekszik tartani a kapcsolatot, de a legtöbb tanárjelölt még a tanítási gyakorlat letöltése után sem tudja, hogyan informálhatná a hozzátartozókat arról, mi történik a gyerekkel a tanórán, hogyan beszéljen anélkül, hogy szakzsargonba bonyolódna, hogyan alakítson ki egy szülőbarát attitűdöt. Sőt, arról sincs kialakult képe, hogyan kellene tudatosítania a szülőben, hogy az ő szerepe ugyanolyan fontos gyermeke tanulmányi eredményeit illetően, mint a pedagógusé – állapítja meg a tanulmány.
Az, hogy a szülő és a pedagógus időről időre beszél egymással, elsősorban a gyerek érdekeit, előmenetelét szolgálja. Minél hatékonyabb a felnőttek között a párbeszéd, annál jobban tudnak segíteni a tanulónak.
A rendszeres tanár-szülő kommunikáció azonban korántsem működik ilyen egyértelműen és gördülékenyen. Ha van is rá idő és alkalom, például a szülő elkapja a folyosón a tanárt – ami megint csak nem magától értetődő, mert vannak olyan iskolák, ahová a szülők be sem tehetik a lábukat – vagy fogadóórán találkoznak, még mindig nem biztos, hogy hatékonyan tudnak kommunikálni egymással, úgy, hogy az a felmerülő problémák megoldásához vezessen.
Egy amerikai kísérletben Joan M. T. Walker a tanár-szülő interakciókat és tanár-diák kapcsolatot vizsgálta, illetve azt, hogy hogyan hat a tanár-szülő együttműködés a serdülők iskolai teljesítményére. Az alaphelyzet az volt, hogy egy képzeletbeli diák, Chris Burton négyből három esetben elmulasztotta beadni a házi dolgozatát, ezért a tanár személyes találkozót kért a szülőktől.
Walker hallgatóinak két videofelvételt kellett megnézniük és értékelniük, melyeken korábbi tanárjelöltek beszélgettek Chris problémájáról a szüleivel. Mielőtt a hallgatók megnézték volna a videókat, Walker egy héttagú szakértői zsűrit kért fel, hogy értékeljék a felvételeket.
A szakértők egybehangzóan azt a beszélgetést találták hatékonyabbnak, amelyben a tanár együttműködésre törekedett, több háttér-információt gyűjtött a diákról, sikerült végig fenntartania a jó kapcsolatot, elfogadta a szülő reakcióit, és hosszas monológok helyett folyamatos volt a párbeszéd. A szakértők szerint rendkívül fontos, hogy a tanár képes volt megteremteni a barátságos hangulatot, figyelembe vette az anya álláspontját, együttérzést tanúsított, és alkalmazkodott a véleményéhez. Az egyenrangúként kezelt szülő ettől nyitottabbá vált, és sokkal több információt volt hajlandó közölni. A szakértők által hatékonyabban kommunikáló tanár azt közvetítette az anya felé, hogy a probléma ellenére jó szülő, és a beszélgetés során többször kiemelte a gyermeke jó képességeit. Kikérte a szülő véleményét is, és egyértelmű jelét adta segítő szándékának, hogy együttes munkával kell javítaniuk a fiú teljesítményén.
Ezzel szemben a kevésbé hatékony tanárnak bár voltak elképzelései, hogy mit kellene tenni annak érdekében, hogy Chris ne hanyagolja el az otthoni tanulást, de figyelmen kívül hagyta a szülő álláspontját. Az anya mindvégig feszélyezve és alárendeltként érezte magát a beszélgetés alatt.
Ez után Walker hozzálátott a saját hallgatói kommunikációs készségének feltérképezéséhez, és arra a következtetésre jutott, hogy a hallgatók, bár igen magabiztosak voltak a szülőkkel való kommunikációs képességeik terén, ám csak alacsony hatékonyságú megoldási stratégiákat tudtak javasolni a problémára. Annak ellenére, hogy mindannyian tisztában voltak, mennyire fontos a családról való információgyűjtés, mégsem törekedtek a szülővel való partnerkapcsolat kiépítésére, és nem voltak figyelemmel a diák egyéni szükségleteire.
Ugyanakkor, amikor a szakértők által is elemzett videókat megnézték, ők is látták, hogy ha a tanár túl szigorú és ítélkező magatartást mutat, nem várhatja el a későbbiekben, hogy a szülő továbbra is fenntartsa vele a kapcsolatot, és együttműködő legyen.
Nos, most, hogy már kutatási eredmény is a rendelkezésünkre áll, biztosak lehetünk benne (ha eddig nem lettünk volna), hogy úgy lehet valakivel igazán jó és gyümölcsöző kapcsolatot kialakítani, ha normális, emberi hangnemet ütünk meg, és nem magas lóról beszélünk, hanem egyenrangú partnerként kezeljük a másikat. Ha legalább is el tudjuk hitetni a másikkal, hogy megértjük, átérezzük a helyzetét, és általában: jóindulatot mutatunk. Ám az is egyértelmű, hogy sokszor a legjobb szándék ellenére sem megy ez magától, igenis tanulni, gyakorolni kell, és főleg törekedni kell rá mindkét oldalról.
Önök tartják a kapcsolatot a gyermekük tanáraival? És mit tapasztalnak, milyen a hangulat ilyenkor? Szívesen, egyenrangú félként beszélgetnek, vagy ha nem muszáj, inkább nem forszírozzák, mert általában nem túl kellemes élmény? Számíthatnak megértésre? Sikerült már a tanárral együttműködve iskolai problémát megoldani?
