Tavaly tudtam meg, hogy számomra sosem létezett a Mikulás. Igazából semmit sem vesztettem, sőt.
Tavaly egy baráti beszélgetésben arról volt szó, hogy kinek milyen élménye van arról, amikor összetörtek a gyermeki álmai, amikor megtudta, hogy a Mikulás nem is igazi. Mindenkinek egészen éles emlékképei voltak, tökéletesen fel tudták idézni a pillanatot, amikor valaki, jellemzően az oviban, elkotyogta a dolgot.
Nekem viszont semmi sem rémlett, ami elég fura volt, tekintve hogy tényleg mindenki másnak határozott emlékei voltak. Kérdőre vontam a szüleimet, hátha ők tudják, és kiderült, azért nincsenek ilyen emlékeim, mert úgy neveltek, hogy a Mikulás, Jézuska, húsvéti nyúl sosem létezett számomra. Nem mondták azt, hogy nincs, de azt sem, hogy lenne, egész egyszerűen ez a kérdés sosem volt napirenden, és nem akartak rájátszani arra, hogy most létezik vagy sem, én meg valamiért sosem lovagoltam ezen a dolgon. Így alakult. Utólag visszagondolva pedig kifejezetten örülök neki, hogy így alakult a dolog.
Következzen öt érv amellett, hogy ön se verje át a gyerekét azzal, hogy nemlétező személyekről állítja, hogy léteznek!
Megmarad a gyermeki misztikum
Lehet néha arról olvasni, hogy az ilyen figurákra, mint a húsvéti nyúl és társai azért van szükség, mert a gyerekeknek nagyon jó, ha van valami misztikum az életükben, megmagyarázhatatlan dolgok, amiket csodaként élhetnek meg. Erre találták ki többek között a Mikulást is, aki egy éjszaka alatt minden gyereket megajándékoz valamivel. Pedig a gyerekeknek ahhoz, hogy az életük tele legyen misztikummal egyáltalán nincs szükségük felnőttekre, és különösen nincs szükségük a felnőttek által kitalált személyekre. Nem kell ahhoz felnőtt, sem Mikulás, hogy egy szivacsokból összerakott tákolmányra azt képzeljék, hogy vár, vagy hogy a padlóra azt, hogy láva, vagy hogy szörnyű titkokat rejt bármilyen elhagyatott ház. A gyerekek nagyon jól megteremtik maguknak a saját misztikumukat minden külső segítség nélkül, ha csak azért hiteti el a gyerekével, hogy létezik a Mikulás, hogy a gyerek higgyen valami természetfeletti csodálatos dologban, teljesen felesleges, hisz ezekben a gyerek magától is.
Nincs hazugság
Mire felnő anny mindennel átverik a gyerekeket, hogy teljesen fölösleges egy újabb hazugsággal tömni a fejüket, mint a Mikulás vagy hogy a Jézuska hozza az ajándékokat. A családunk nem egységes ebben a kérdésben, viszont teljesen jól megfért egymás mellett, hogy a család tradicionálisabb felében a Jézuska hozta a karácsonyi ajándékot, a Mikulást lesni kellett az ablakból, hátha elcsípjük, míg a másik felében a karácsonyi ajándékozást az vezette fel, hogy csengett egy csengő, nem volt szó semmiféle emberről, aki leszállítaná a dolgokat.
Nincs nehezen tartható status quo
Ha erősen elhiszik a gyerekek, hogy a Mikulás és a Jézuska az aktív szereplői az ünnepeknek, akkor elég nehéz logikus magyarázatot találni arra, hogy az oviban miért csinálnak ajándékokat és hasonlókat. Ha elhitetjük a gyerekkel a Mikulás létezését, akkor az ovisok által készített kis karácsonyi kedvességek egészen új megvilágításba helyezik a karácsonyi manók létezését, és sokkal közelebb hozzák őket a kínai gyerekmunkásokhoz, mint a zöldruhás kisemberekhez. Az átverésre épülő misztikum fenntartása egyre nehezebbé és nehezebbé válik, és utána következik a nagy sokkélmény, amikor kiderül, hogy a Mikulás nem is igazi. Valójában minden az ellen van, hogy a gyerekek tényleg elhiggyék, hogy a Mikulás létezik, a szülők nagy része ennek ellenére próbálja elhitetni a gyerekkel, hogy van Mikulás.
Minden sokkal egyszerűbb
Pedig mennyivel egyszerűbb az élet, ha nem is kell foglalkozni azzal, hogy van-e Mikulás vagy nincs. A Mikulás és a Jézuska egy gyerek számára lehetnek pont annyira megmagyarázhatatlan részei egy ünnepnek, mint az, hogy március 15-én kokárdát illik venni. Persze, csodálatos emlék az egész családnak, amikor egy kisgyerek először rácsodálkozik a karácsonyfára, ez a szokás a mi családunkban is egészen sokáig tartotta magát, mármint az, hogy a gyerekek nem láthatják a karácsonyfát csak karácsony reggelén. Aztán a dolog átalakult azzá, hogy a gyerekek is díszítik a fát, és pont ugyanúgy rajongtunk a csillogó, villogó giccsparádéért, mint amikor annyit érzékeltünk belőle, hogy a semmiből ott termett a nappaliban. De hasonló a helyzet azzal is, hogy nem kell megmagyarázni, hogy miért vannak az utcán Mikulások mindenhol, nem kell rettegni attól, hogy valaki elszól valamit. Éles emlék az oviból, hogy a csoporttársak mennyire ki voltak borulva, hogy János bácsit, a kertészt felismerték, amikor beöltözött Mikulásnak, és hogy nem is az igazi Mikulást látták, mekkora átverés. Én viszont kifejezetten örültem, mert János bácsit eléggé szerettem, és fogalmam sem volt arról, hogy van-e igazi Mikulás, én csak annyit érzékeltem, hogy van egy bácsi fura ruhában, aki ajándékot ad, és ennyi pont elég volt.
Arról szól a karácsony, ami
Most jöjjön az egész érvelés legnyálasabb része, amibe nyilván csak a felnőttek gondolnak bele, gyerekként valószínűleg fel sem merül senkiben a dolog. A karácsony lényegének azt szokták tekinteni, hogy ez az ünnep, amikor a család tagjai, ismerősök, barátok megünneplik azt, hogy szeretik egymást, az ünneplést pedig esetleg ajándékozással hangsúlyozzák ki. Ebbe a gondolatmenetbe nem is fér bele, de igazából fölösleges is, hogy a gyerekeket valamiféle hazugsággal spannoljuk fel az ünnepre. A gyerekek szeretik a szüleiket, nyugodtan lehet úgy is pr-t csinálni a karácsonynak, hogy azt adjuk elő, hogy ez az ünnep a szeretetről és a szeretet kimutatásáról szól. Aztán majd úgyis rájön, hogy igazából a kellemetlen csendek és a kínos veszekedések ünnepe, de ez már nem ennek a blognak a témája.
