Önmagában abból, hogy valaki tudja, a jelenleginél több gyereket szeretne, még egyáltalán nem következik, hogy repesve várja, hogy végre megszülhesse a következőt. Mikor jöjjön a következő? Vajon egyszer csak belénkvillan, hogy készenállunk? Vagy ilyen nincs, csak félretoljuk saját bizonytalanságunkat és kényelmünket, veszünk egy nagy levegőt, és belevágunk?
Miután a férjemmel mindkettőnknek egy-egy testvére van, nem is volt kérdés, hogy mi is legalább két gyereket akarunk. Egyszerű az indok: gyerekként jó volt nem egyedül lenni, szülőként meg jó két gyereket szeretni és viszont. Azt terveztük, hogy 3 éves körüli lesz a nagy, amikor megszületik a testvére. Addigra felnő annyira, hogy megérti a dolgokat, tudnak még együtt játszani, segíthet is, ha akar, és talán az elsőszülött iránti totális „szerelem” is csillapodik annyira, hogy a szívünkben is könnyen lesz helye még egynek.
Nos, ehhez képest már egy évet csúsztunk, s mostanában került komolyabban újra napirendre a kérdés. De valahogy mindamellett, hogy minden kétséget kizáróan akarunk egy másodikat, mégis visszaveti a lelkesedésemet az, hogy éppen most jött el az az időszak, amikor végre mobilabbak lehetünk, könnyedén utazgathatunk, sportolhatunk, simán elvan a nagyszülőknél, amíg mi kettesben vagyunk, a játszótéren játszik, mi addig a padon beszélgetünk, stb.
Hány gyerek legyen?
Körbenéztem a fórumokon, s érdekes, milyen sokan vannak olyanok, akik mintha másoktól várnának ajánlást arról, hogy vajon hány gyerek az ideális egy családban. A válaszadók a 2-3 gyereket mondják leggyakrabban, van persze, aki az egyre voksol, s ennek ellenpólusaként olyan egyke is, aki semmiképpen nem ajánlja az egy gyereket saját tapasztalatai után. És bár nem túl gyakori, de minden ilyen fórumon akad olyan is, aki 4-5 gyerekben látja csak az igazi család értelmét. Vannak támogatóik nekik is, ők egyetértve ezzel csak az anyagi okok miatt nem vállalnak még több gyereket.Az idei nyár nagyon tuti, s hamar hozzá is szoktam, így a gondolat, hogy hónapok kérdése, s a cipőmet is alig tudom majd felhúzni, nem ülhetek bringára, mert félnék, hogy elüt egy hülye, izgulhatok, hogy minden rendben lesz-e az egészségével, s már előre elkeserít, hogy mennyi kemény munka lesz leküzdeni a terhességi kilókat. Na, meg a szülés, jesszus, hiába volt viszonylag könnyű és gyors menet, mégsem vágyom még egy körre. Aztán ott a szoptatás, ami nekem véres és kínkeserves szenvedés volt, és az éjszakai felkelések...Ennyi félelem, aggodalom mellett nem túl vonzó, na. Most mondhatjuk azt, hogy kisebb korkülönbséggel ezek kevésbé merülnek fel, de ez van.
Kíváncsiságból megkérdeztem pár ismerőst, akiknek hasonló korú a gyereke, mint a mienk, hogy ők hogyan állnak a dologhoz. Meglepetésemre egy napon kettőből kettő kategorikusan nemleges választ adott arra kérdésemre, hogy náluk lesz-e testvér. Nagyjából hasonló okok miatt, mint amik bennem is felmerültek. Mert nem akarnak éjszakázni, fáradnak és kifacsartnak lenni, alkalmazkodni, hanem élni akarják az életet, mint a gyerek előtt, csak most már ő is tud társulni hozzájuk.
Eddig is voltak olyan ismerőseink, akikről régóta tudjuk, egynél megállnak, mert ez még viszonylag kényelmes, és anyagilag is könnyebben vállalható. De azért most megdöbbentem, hogy amúgy totál helyes és intelligens, átlagos és afeletti körülmények között élő emberek miként gondolkodnak és döntenek ilyen kérdésekben. A végén még én kezdtem el érvelni, hogy milyen jó a gyereknek, ha van testvére, milyen jó, ha nem idősek a szülei (már ha mégis meggondolnák magukat), milyen jó, ha nem túl nagy a korkülönbség, és milyen jó lesz nekünk is öreg korunkra, hogy két családunk is lesz, satöbbi.
Az én picsogásom, nyavalygásom eltörpül ezek mellett a döntések mellett. Mert a saját rövid távú kényelmem, érdekeim meginogtatnak ugyan, de ténylegesen nem befolyásolnak negatívan a döntésben, legfeljebb a lelkesedésemre hatnak. Viszont mások tényleg komolyan gondolják, hogy ezeket a dolgaikat képesek előrébb helyezni, mint azt, hogy többtagú családot alapítsanak. Nem akarok ítélkezni felettük, tiszteletben tartom a döntésüket, lehetnek olyan dolgok is a háttérben, amit én nem tudhatok. Meg különben is fiatalokról van szó, még pár év múlva sincsenek elkésve, simán meggondolhatják magukat. De azért titkon remélem, segíthet a még bizonytalanokat megnyugtatni, hogy más is küzd, más is fél, és áldozatot hoz, s még ha ez nem is kényelmes dolog, nagyon is van értelme bevállalni.
