A gyerekeken már egész kicsi korban megmutatkozik, milyen a temperamentumuk, ami bizonyítja, hogy neveléstől függetlenül is különböznek habitusukban. Igen ám, de a szülők általában szeretnék ezt befolyásolni, saját értékrendjük alapján tovább formálni. Egyes gyerekek eredeti temperamentumuknak megfelelően szelídebbek, visszahúzódóbbak, mások határozottan érvényesítik akaratukat. Nem ritka, hogy a szülő elbizonytalanodik, mi felé is terelgesse a kicsit. Vajon mivel tesz neki jót, ha olyan viselkedésre biztatja, amivel rokonszenvet vált ki a társak között, vagy arra, álljon ki az igazáért, még akkor is, ha emiatt összeütközésbe fog kerülni sokakkal.
Gábor, a harmincas apuka a következőt mesélte. Öt éves kislánya mindig is szelíd, félénk típus volt. Ilyen a testvérekkel, az idegenekkel és az ovis társakkal is. Ha valamit elkérnek tőle, odaadja, ám ha ő vágyna játszani más játékával, nem mer odamenni. Legutóbb azt látta Gábor, hogy lánya szíve szerint nemet mondott volna, mégsem tette, mikor két kisgyerek kissé erőszakosan kezdte kunyerálni labdáját. Gábor közbelépett, és mondta a gyerekeknek, ezzel most Juli játszik. Ám Juli közben már adta is a labdát, mint aki fél, hogy máskülönben neheztelni fognak rá. Gábor szorítóban érezte magát, szerette volna lányát támogatni. Mondta neki, nem kell kölcsönadnia olyasmit, amit nem szeretne, de a kislány erősködött, hogy szívesen adja. Gábor kissé pironkodva mesélte, végül ő vette el a labdát, közölve, hogy ez most nála lesz. Egy pillanattal később már azt érezte, ennek a megoldásnak végképp nem volt értelme. Legfőbb félelme, hogy a kislány nem fog megtanulni nemet mondani. Különösen nehéz helyzetben érzi magát, mert a kistesójánál éppen az ellenkező végletet szeretné elkerülni: benne dúl a birtoklási vágy, és örömmel csoportosítja maga köré azokat a játékokat is, amikkel egyszerre nem is tudna mit kezdeni.
Nem ritka, hogy a szülő az arany középutat szeretné képviselni, így a két gyermeket éppen ellentétes irányban kell erősíteni. Ilyenkor sokakban felmerül, hogyan tudnak hitelesek lenni, ha az egyik gyereket arra oktatják, szép dolog másokkal megosztani a játékokat, a másikat biztatják, hogy mondja meg nyíltan, ha nincs kedve kölcsönadni, amit kérnek. Ráadásul két ellentétes cél ütközhet a szülőben: rokonszenvesebb számára a szelídebb, engedékenyebb gyermek viselkedése, ám éppen az ő sorsa felől aggódik: meg fogja-e állni a helyét a kemény világban, képviselni fogja-e érdekeit. Előbb-utóbb minden szülő találkozik a konfliktussal: mikor biztassa határozottságra, érdekeiért való kiállásra a gyermeket, és mikor a meghunyászkodásra? Például mi a helyes magatartás egy igazságtalan tanárral szemben: megmondani a véleményünket, vagy hallgatni, és óvni a jó viszonyt?
Mielőtt túl nagy súlyt venne a szülő a nyakába, fontos tudni, nemcsak a nevelésen múlik, mennyire lesz önérvényesítő a gyermek. Egy sor olyan tényező alakítja ezt, ami adottság, nem a tudatos nevelés része. Ilyen a veleszületett temperamentum, a testvérsorban való elhelyezkedés, és a látott minták. Ezekhez képest kisebb hatást képvisel a szándékos terelgetés.
A pszichológus szemével máshonnan is megközelíthető a kérdés, és kibékíthető a szelídség és önérvényesítő magatartás ellentéte. A cél mindenképp az, hogy a kisgyerek legyen tisztában saját igényeivel, és tanulja meg, hogy a másik félnek is vannak szempontjai, amik eltérhetnek az övéitől. Ennek az a módja, hogy a szülő segít megfogalmazni ezeket, értelmezéseket kínál a gyermek lelkiállapotával kapcsolatban. Lényeg ennek a képességnek elsajátítása, ezután már a kisebb feladat egy-egy helyzetnek megfelelően dönteni a kívánatos magatartásról. Ám ez hosszú folyamat, és sokkal komplikáltabb, mint egyszerűen önalávetésre vagy akaratosságra nevelni a kicsit.
Persze, a kisgyerek még keveset ért a másik érzéseiből, és még kevésbé tudja azokat méltányosan figyelembe venni. Ez normális, ne is várjunk tőle mást! Két-két és fél éves kortól kezdődően, mikor kialakul az éntudat, fontos része saját maga meghatározásának, hogy mi az, ami az övé, amit birtokol. Semmiképp nem érdemes önzőnek minősíteni emiatt, és erőltetni, hogy adja oda játékait, ha nem akarja. Azt azonban következetesen elvárhatjuk, tartsa tiszteletben, ami a másé. Ha ő a másik gyerek piros labdájával szeretne játszani, aki történetesen nem adja oda, nem kell neki sietve megígérnünk, hogy az első boltnál veszünk neki egy ugyanolyat. Inkább tereljük el a figyelmét, és ajánljunk másik szórakozást. Ez is része mások határainak tiszteletben tartásának, később mások idejét, érzéseit, értékeit fogja megtanulni tisztelni.
Az a gyermek, aki ezt elsajátítja, jól jár, mert aki tudja, hol vannak a saját és mások határai, biztonságban érzi magát a világban, és képes megvédeni magát, ha arra van szükség.
Cziglán Karolina, pszichológus
