A munka ünnepe: van-e a kismamának joga GDP-t termelni?

Lejárt a Gyes, mostantól mehetnék vissza dolgozni. De sajnos nincs hova, mivel még a terhesség alatt lejárt a határozott idejű szerződésesem, és nem is lett meghosszabbítva, mert megszűnt az a hírportál, aminek dolgoztam. A szülés előtt így kb. egy hónapot munkanélküli voltam, de akkor ez senkit nem érdekelt. Most viszont emiatt szívok.

Fotó: www.kantanka.com.au
Fotó: www.kantanka.com.au

Körülbelül egy éve keresek munkát, olyat, ahol bejelentenek, és a fizetésem minden fillére után fizetem én és a munkáltatóm is a járulékokat. Egyszerűen nem jön össze. Mivel főként újságírói, szerkesztői, szövegíró tapasztalatom van, s ezt alkalmi jelleggel is lehet csinálni, már kb. két éve irogatok online és nyomtatott felületre. Van egy életmód-blogom is már több mint fél éve, nagyszerű látogatottsági adatokkal (havi 10-25 ezer közötti), de ezek sajnos csak első hangzásra tűnnek olyan jó dolognak. A valóságban ezek a megbízások alkalmi jellegűek: van, hogy hónapokig semmi, de a legjobb esetben is havi pár tízezer forintnál nem jelentenek többet. Mindezért lényegében a pénzen kívül semmit nem kapok cserébe.

Nem jár szabadság, táppénz, nyugdíj, a leendő gyerekem utáni Gyed-be nem számít bele, sokszor késő este, éjszaka kell a gépnél ülnöm. A legtöbb esetben a megbízóval személyesen még akkor sem találkozom, ha hosszú távú, több hónapos munkáról van szó. Most, hogy már két éve az otthonom a munkahelyem, és a „fizetésem” is hektikus, nincs normális munkaidőm, nincsenek munkatársaim. Már nagyon szeretnék olyan helyen dolgozni, ahova fel kell szépen öltözni, be kell járni, a kollégákkal lehet ebédelni, és munka után haza kell menni. Törekszem a változatosságra, reggelente szépen kirittyentem magam, amikor beviszem a kisfiam a bölcsödébe, rendszeresen változtatom a „székhelyemet”: nappali, háló vagy az étkező jöhet szóba.

De már kezd elegem lenni

Kb. egy éve merült fel, hogy menjek dolgozni, hogy legyen autónk mielőtt jön a második gyerek és a Gyed-em is jobb legyen, mint az elsőnél. Minden rokon vidéken él, jó messze, két gyerekkel, plusz a kutyával már nem túl jó tömegközlekedni, vonatozni. Elkezdtem hát álláshirdetésekre jelentkezni, és sok olyan újságot, honlapot, kiadót is megkerestem, ahol el tudtam volna képzelni, hogy kölcsönösen jól járunk egymással. Interjún egyetlen egyszer voltam a nagyon sok jelentkezés ellenére (az is kamu interjú volt), pedig van annyi önkritikám, hogy csakis kizárólag olyan állásra jelentkezem, aminél minden kitételnek megfelelek. (A formai követelményeknek is megfelelek, utána néztem, hozzáértő ismerősök is rábólintottak. Nem ez lehet a hiba.)

A direkt megkeresések egyikéből-másikából lettek munkáim, de ezek mint már írtam, nem ideálisak. Mivel nem vagyok törzsgyökeres fővárosi, és nem dolgoztam túl sokat ezen a területen a szülés előtt, a kapcsolati tőkémre nem lehet alapozni. Ismerősök, barátok, rokonok alig tudtak/tudnak segíteni.

Azt kell mondjam, pályakezdőként sokkal nagyobb érdeklődés mutatkozott irántam

Több állásinterjúra behívtak, és ahova szerettem volna, mindig engem vettek fel. Azóta több lett a munkatapasztalatom, jártam egy évet PhD-képzésre, és született egy gyerekem. Sokszor hallottam a rádióban és olvastam arról, hogy mennyire nehéz a kisgyerekes anyukák álláskeresése, munkába állása. Kezdetben nem akartam erre fogni, de elmúlt egy év, és még érdemi tisztességes megkeresés nem mutatkozott irántam. Ha arról van szó, hogy feketén vagy számlára, hetente, havonta kellene írni, akkor még van rám igény. De bejelenteni senki nem akar, senki nem akar kockáztatni (nyilván a betegségektől, a túlóra nem vállalásától félnek).

f-alessandro prada
Flickr/Alessandro Prada

Pedig nekem is jogom van tisztességgel dolgozni, termelni a GDP-t

Ez a jelenlegi helyzet már nagyon aggasztó, olykor komoly depresszióba sodor, nem beszélve az önértékelésről, ami egyre csak lejjebb és lejjebb visz. Bele lehet gondolni, milyen így munkaidőben felszállni a villamosra vagy menni az utcán. Hozzám hasonló korú, kaliberű fiatal, életerős, ápolt, értelmes ember alig akad (az egyetemistáktól és más néhány kivételtől eltekintve). Nem is szeretek munkaidőben sehova elmenni. Persze, ha nagyon  muszáj, önnyugtatásként eljátszom a gondolattal, hogy most éppen dolgozom, éppen megyek tárgyalni, ebédelni, interjút készíteni, szabadságon vagyok stb. De akkor is szorongok és bánt ez az egész. A legdurvább és legfrissebb élményem az, hogy a Gyes után be kellett jelentkeznem a munkaügyi központba. A székem, amire az ügyintézőnél ültem, még langyos volt, egy hajléktalan férfi ült előttem rajta. Majdnem elbőgtem magam. Ide kerültem. Diplomával, köztársasági ösztöndíjjal, külföldi ösztöndíjjal, külföldi gyarnoksággal, munkatapasztalattal…

Az egyik tanárom azzal búcsúzott el tőlem az egyetemen, hogy nem szeretne velem egy mobilszolgáltató ügyfélszolgálatán összefutni. Hát, jót nevettünk ezen, de most még egy ilyen állást is örömmel vennék. Ezt teszi az, hogy kisgyerekes anyukává váltam? Ennyire félni kell tőlem?

Oszd meg másokkal is!
Mustra