Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Avagy hogyan tanulja meg anya azt, hogy nem a tökéletesség és a maximalizmus az út a zenhez.
Elérkezett a rettegett korszak: amikor a Kisebbik rányúl a Nagy játékaira.
Edzés indul.
– Anya, vidd innen Laurát!
A fenti mondat már egy több hetes kurzus eredménye, bár Bence még mindig inkább előbb üt (/lök/csap/stb.), mint szól. De azért Laurát sem kell félteni. Őt ugyanis kemény fából faragták. Simán elveszi Bence játékait, mgcsapdossa, és direkt kekeckedik vele: kipécézi a legjobban szeretett legóbuszt, vagy a kedvenc kismozdonyt, és addig ügyeskedik, amíg meg nem szerzi. Aztán fut. A szülő ilyenkor persze igyekszik a partvonalon kívül maradni, de a határokat meg kell húzni.
"Laura, ne vedd el Bence játékait!" Laura persze nem hall semmit, vagyis ilyenkor leginkább szelekítve süket. Mivel az események zajlanak, a következő lépés a "Bence, ne üsd meg Laurát!" de mivel ő is szegény halláskárosult, ezt megismétlem még vagy háromszor, egyre erősödő hangnemben. A következő kérdés már rutin. "Bence, kérsz csokit?" Erre végre felnéz. "Anya, mit mondtál?" "Hogy ne bántsd Laurát, légy szíves." Oké, ez nem a legtudományosabb módszer, és valószínűleg Ranschburg úr is forgolódna a sírjában, ha meghallaná, de nálunk bevált.
Miniatűr tornádó
Laura mindeközben zsebgodzillaként bekapcsolta a tévét, szétszedte a vasúti síneket és boldogan indul a ruhaszárító felé, hogy aztán egy perccel később Bence vizes zöld Szörny Rt-s bugyijával a fején tűnjön fel az ajtóban. Először rászólnék, de közben annyira nevetnem kell, hogy inkább kimenekülök a konyhába.
Igen hamar rá kellett jönnöm ugyanis, hogy minél kevesebb dolgot tiltok a gyerekeknek, annál jobb mindenkinek.
Nem a fegyelmezés teljes hiányáról beszélek, hanem arról, amikor tök fölöslegesen erőltetek valamit. Mint az, hogy a ruhaszárítót nem jó ötlet lepakolni – hiszen pont három perc alatt teszem vissza a lehuzigált ruhákat. Tényleg olyan kardinális kérdés a szárító? Na ugye nem az. Miután megtárgyaltam magammal, újra anyai zen-állapotba kerülök (anélkül vsz megbuggyantam volna mostanra). De ugyanígy nem lényeges kérdés, hogy ki tegye a fogkrémet a fogkefére, hogy ráleteheti-e a salátára a kukoricát, vagy hogy először a sapkát vagy a kabátot kell-e le- vagy felvenni. Ezekből rosszabb napokon ugyanis jellemzően hiszti van. Nem az ő rossz napjain – az enyémeken. Ha ő teszi a fogkrémet a fogkefére, hát legfeljebb mellé megy egy kicsi, ha nem együtt terveztem együtt tálalni a kukoricát a salátával, hát most akkor maximum együtt esszük, és a sapka és a kabát sorrendjének eldöntésében sem kötöm az ebet a karóhoz, pusztán azért, mert semmi értelme nincsen.
Hosszú út vezetett az anyai zen-állapothoz, de most úgy érzem, itt vagyunk.
Még legalábbis egy pár órát, amíg alszanak.
