A Suttogó című könyv szerint egy nyolc hónapos babának már tudnia kell negyven percig önállóan játszani. Ha ez azt jelenti, hogy negyven percig elpakolászik úgy a baba, hogy nem kell hozzá szólni, de közben folyamatosan szemmel tarthat, akkor minden oké. Ha azt, hogy negyven percig elvan a szobájában egyedül, akkor nálunk nagy a baj.

Kicsi Lány ugyanis nemhogy negyven, de sokszor még négy percig sincs jól el magányosan. Neki nagyon fontos, hogy lásson. Illetve nem mindig az, mert ő kimehet, bóklászhat a lakásban, az udvaron, én viszont nem léphetek le csak úgy. Próbáltam már jó előre szólni, hogy most kimegyek és behozom például az újságot, hihetetlen ordítás lett belőle, próbáltam már kiosonni, abból is. Két kivétellel: a saját szobájában hosszú percekig pakolászik anélkül, hogy ott lennék, illetve azt is tolerálja, ha a a kutyákat etetem. Mert az ebek szentek számára.

Kezdem érezni, hogy hol rontottam el

(Miért csak utólag jön rá az ember, hogy hol hibázott!?) Már pici babaként mindenhova magammal vittem, nehogy valami baja essen. Mondjuk így utólag tudom, mi baja lehetett volna, amikor még fordulni sem tudott? Amikor főztem, mózeskosárban (ami egyébként eredetileg egy kutyafekvő kosár volt, csak nagyobb mint a mózes, így kényelmesebben elfért benne) kivittem a konyhába. Ha a nappaliban olvastam, akkor is odahúztam magam mellé a kuckóját. Később, amikor már forgott, kúszott, akkor is cipeltem magammal. A végén már ott tartottunk, hogy a tusolást és a pisilést is árgus szemekkel figyelte. Ha nem jöhetett, akkor zokogott. Én meg az egyszerűbb utat választottam, hagytam, hogy árnyékként kövessen.

Igen ám, de a kis árnyékom nem akar önálló személyiség lenni. Fél, ha idegenek jönnek, azonnal az ölembe ül és vagy negyed óra, fél óra kell neki, amíg lemerészkedik onnan. Ez utóbbi mellesleg egy pillanatig nem aggaszt. Ő ilyen személyiség, lassabban feloldódó, amit mindenáron tiszteletben szeretnék tartani.

Szeparációs szorongás, na meg anya legyen készen

Az viszont, hogy így összenőttünk, az éjszakáinkra is rányomja a bélyegét. A kisasszony, aki nyolc hónapos koráig nyolc-tíz órát aludt, mint a bunda, menetrendszerűen ébred fél kettőkor és fél ötkor. Ha rossz napja van, akkor még többször. Eleinte megetettem, ivott is pár kortyot. Aztán rájöttem, ez nem éhség, így vagy csak vizet kap éjjel. Megszomjazhat, mert száraz a levegő a lakásban. De a legtöbbször nem akar mást csak azt, hogy leellenőrizhesse, hogy ott vagyok, hogy nem tűntem el. Ebben a korban ez normális. S mint most megtudtam, az lenne a megoldás, hogy az apja megy be helyettem hozzá, így idővel rájön Kicsi Lány, hogy hiába nyöszörög éjjel, ettől anya nem jelenik meg, csak reggel, ébredéskor. Akkor viszont kipihent és jókedvű, ami mostanában nem mindig mondható el rólam.

Szalad a kaki

A másik nagy bűnöm, amit utólag beláttam, az, hogy hagytam pelenkázás közben ficánkolni. Igen ám, de ami akkoriban megelégedett azzal, hogy hasra fordult és úgy maradt. Most viszont kakis fenékkel szalad előlem, én utána a törlőkendővel és így kergetőzünk. Közben magamban imádkozom, hogy le ne üljön, amíg nem sikerül megtörölgetnem. Ugyanez az öltözködésnél is. Minden ruhát úgy kell felimádkoznom. Az új módszerem az, hogy öltöztetés közben mindig ugyanazt a dalt énekelem, hátha így felismeri, hogy pár pillanatig egy helyben kellene maradnia. Mert a zenét nagyon szereti, egyesek szerint hallása is van. Ebben kételkedem, mert ha lenne hallása, már régen sírva fakadt volna, amikor meghallja a hangomat. (Anno, általános iskolában az énektanár megkért, hogy inkább csak a szöveget mondjam el, ne énekeljek, annyira nincs hangom).

Utólag persze okos az ember, tudja, hol mit rontott el

De jó lenne most magamnál hordani a bölcsek kövét, hogy ne pár hónap múlva ismerjem fel, hogy na, ezt nem így kellett volna. Egy dologra büszke vagyok: a lányom egyedül el tud aludni, csak le kell tennem, elénekelnem neki az altatódalt, és még úgy ott tudom hagyni, hogy nyitva a szeme. Az más kérdés, hogy pár órával később jelez, hogy anya, gyere be, hiányzol.

Mustra