Heti pszicho: globalizált gyerekek és az összemosódó határok

Zanza!

A pszichológusok egy része azzal foglalkozik, hogy különböző kultúrákat hasonlít össze ilyen-olyan szempontok szerint. Ők figyelték meg, mennyire másképp áll a gyermekváráshoz például egy japán és egy magyar nő. A magyar úgy tekint magzatára, szinte, mint testrészére, ami születésétől fogva fokozatosan távolodik tőle. Ezzel szemben a japán nő egy idegen embert szül a világra, akiről abban a pillanatban semmit sem tud.

Pedig nem kéne már picikorban azon stresszelni, mi lesz, ha majd el kell engedni a gyereket.

A magyar nő először szimbiotikus egységet képez a gyerekkel, ami a szoptatás időszakában még tart egy darabig. Majd az egész élet egy leválási folyamat: először megszűnik ez az intim testi kapcsolat. Eljön az idő, mikor a nap egy részét intézményben, idegen felnőttek között tölti el a gyermek. A kamaszkor drámai változás abban az értelemben, hogy a szülő megéli, sokkal kevésbé érti gyermekét, és még annál is kevésbé tud rá hatni, mint valaha. Végül elköltözik, és új családot alapít az, aki egykor teste részét képezte.

A japán felfogás szerint az élet fokozatos közeledés a csemetével akihez az anya a szülés után kezd el közelebb kerülni. A felnőttkor sem szakítja meg drasztikusan ezt a folyamatot, mert jellemző, hogy sokkal intenzívebb a kapcsolat a generációk között, mint nálunk.

Mindkét szemléletben van logika, hiszen, ha belegondolunk, valóban nem csak leválásról és távolodásról szól a poronttyal való kapcsolat, hanem összecsiszolódásról, megismerésről is. A mi kultúránkban azonban sok szülő veszteségélményként éli meg, ahogy cseperedik a gyermek, és vannak, akik kifejezetten pánikba esnek, nehogy lemaradjanak valamiről.

Önmagában, hogy az egyik szülő (aki a gyakorlatban leginkább az anya) viszonylag sokáig otthon maradhat a gyermekkel, nagyon emberi és szép dolog. Ám rejt bizonyos csapdákat, amikre érdemes felhívni (elsősorban) az anyák figyelmét.

Gyerekkel otthon: a befordult és az épeszű

Ha valaki két-három gyermeket hoz a világra, akik közt eltelik egy pár év, könnyen úgy alakulhat, hogy a kisgyermekes anyuka kilenc vagy még több évet otthon tölt. Ezzel nincs baj, ha valóban kielégíti őt, azonban igen kevesen vannak, akik ép ésszel és jó közérzettel, elégedetten bírják ezt az életmódot – legalábbis, ha valóban nem szerepel más benne, mint a gyermeknevelés. Az egyik veszély, hogy az anya egészen összemosódik gyermekével: észre sem veszi, de úgy telnek el napok, hogy semmilyen gyermektől független tevékenységet nem végez, szinte egyáltalán nem kommunikál felnőtt emberekkel.

Intő jel, ha valaki elkezd többes szám első személyben beszélni a gyermekről: ma reggel jól ettünk, kakiltunk is, aztán délután kicsit nyűgösek voltunk, sírdogáltunk is. Meglehetősen gyakori jelenség ez, és elég pontosan mutatja a határok összemosódását.

Ha a nő egyedüli funkciója az anyaság, az az önbecsülésnek nem feltétlenül tesz jót.

Általánosságban igaz, nem csak a kisgyermekes anyukákra, hogy egy olyan ember önbizalma, aki csak egy módon határozza meg magát, rendkívül sérülékeny. Tehát, akinek csak az fontos, hogy például élsportoló, vagy hogy szép nő vagy akár, hogy anya, ha ezen a területen bármilyen sikertelenséget kénytelen elviselni, akkor összeomlik az egész kártyavár, aminek felépítésébe oly sok energiát fektetett. Ám aki számára csak egy szelet az életből, hogy nagyszerű családanya, de emellett más területen is hatékonynak éli meg magát, legyen az munka, hobbi, vagy egyéb személyes kapcsolatok, az hiába sérül az egyik téren, a többi még ott marad épen, és azokból tud merítkezni.

De miért is kellene, hogy sérüljön annak az anyának a sikeressége, aki egész napját rááldozza gyermekeire? Például azért, mert rá hárul a nevelés feladata, nem tud mindig kedves és engedékeny lenni. Ellenben mikor hazaér a férje a munkából, akkor ő sokkal érdekesebb lehet a csemeték számára (hiszen kevesebbet látják), és persze kevesebb konfrontációra is kényszerül porontyaival. Érezheti úgy a nő, hogy neki egész nap rágták a húsát, szívták a vérét a kicsik, az öröm nagyját mégis az apjuk zsebeli be.

A megoldás abban rejlik, ha az anyák is megőrzik józanságukat. Már az is nagy lépés, még ha szimbolikus is, ha saját nevükben beszélnek, mikor magukról van szó, és harmadik személyben, ha a gyermekről. Emellett komoly segítség, ha rendelkeznek olyan tevékenységgel, amivel kikapcsolódhatnak, és amiben sikert, örömet találnak. Így ahelyett, hogy beleőrülnének az anyaszerepbe, sokkal jobban élvezni fogják azt. Érdemes összefogni más szülőkkel, és olykor egymásra bízni a csemetéket, mialatt a többiek szusszannak egy picit.

Cziglán Karolina, pszichológus

Blogmustra