Nem ér persze váratlanul, hogy ahogy nő a gyerek, egyre nagyobb a szája. Már csak a fizikai dimenziókat tekintve is. De természetesen most nem erről lesz szó, hanem arról, ahogy egyre jobban kinyílik a csipájuk, és egyre komolyabb szövegeket nyomnak, illetve esetemben most még csak Eff ereszt meg. Ami sokszor vicces, sokszor meg nem is tudom milyen.
Sorozatunk írója búcsúzkodik, mi meg győzködjük. Jövő héten kiderül, mi lett.
Egyelőre még vagyok annyira naiv, hogy nem egyértelmű pofátlanságnak könyvelem el
a dolgokat. De az már most megdöbbentő, mennyire jól felismeri a helyzeteket, mindent
megjegyez, és mindent vissza is kapunk. Ha veszekszünk valamin, akkor hangosan óbégat,
arra kényszerítve minket, hogy hagyjuk abba. Ebben még igaza is van. De nagyon sokszor
felesel, nem hajlandó csinálni azt, amit kéne. Dackorszaknak egy kissé késői. Meg annál
sokkal tudatosabb a dolog. De szerencsére általában inkább vicces az egész, és gondoltam
néhány szerintem menő dumát, amit mostanában hallottam tőle, megosztok másokkal.
Rámfér
Hétvégi reggel. Én a kanapén döglök, Eff kint a teraszon, alsógatyában, kiabálva rohangál,
botokkal hadonászik. Majd bekukkant az ajtón, rám néz, és azt mondja: „Jót tesz egy kis
kultúra, mi?” Majd a botokkal jó hangosan ütögeti kint a székeket, vödröket, a műanyag
traktorát, visszanézve rám nagyot röhög. Persze nem 100%-ig eredeti a duma, mert
valamelyik kedvenc rajzfilmjében látta, hallotta, de elég jól választotta meg a pillanatot
amikor elsütötte.
Ha béna vagyok
Időnként vagyok, és még olyan is van, amit ő meg tud csinálni, én meg nem. Példának
okáért van ez a peonza nevű cucc. Tudom, már annyira nem menő és új, de egy négyévesnek
igen. Ráadásul előbb tudta megpörgetni, mint én. És akkor persze megkapom, hogy ez
pedig „bébikönnyű”. Amit ő meg tud csinálni – de más nem – az kapásból bébikönnyű. Még
akkor is, ha előtte ő is visongva könyörgött, hogy segítsünk felmászni a nehezen bevehető
mászókára, amire végül sikerült. Természetesen amikor egy másik gyerek próbálkozik a
játszótéren felmászni rá, akkor már „ááá, ez bébikönnyű”.
Az extázis szavai
Vannak olyan kiszólásai is, amik nem nekem, hanem csak úgy a világba belekiáltandók.
Először az egy évvel idősebb unokatesójával együtt hallottam tőle, mostanában meg akkor,
amikor Jével teljesen kivetkőzve magukból fetrengenek, birkóznak, izzadnak és röhögnek,
akkor jó hangosan azt kiabálja, hogy: „kókuszcici karamell!” Ha minden igaz, részben ez is
valamelyik rajzfilmből jön, ahol is a bennszülött lányok melltartója két fél kókuszdió volt. Jé
persze nem érti, meg ő csak artikulálatlanul üvölt, de neki is bejön kókuszcici karamell!
És mint gyakorlatilag minden szülő, én is folytathatnám a sort a végtelenségig. Végülis annak idején a Nők Lapjában mindig volt gyerekszáj rovat, ahol persze a fele sem volt vicces
a dolgoknak. De én is azt gondolom a gyerekeimről, hogy kivételesen jó arcok, meg jó a
dumájuk, aztán hátha másnak is. Úgysincs sok időm, mert gondolom hamarabb, mint hinném,
egyre komolyabban megkapom a magamét tőlük, és az már nekem sem lesz vicces. Ezért
kihasználom az utolsó lehetőséget. Köszönöm a figyelmet.
