Akinek sikerült viszonylag békésen, a gyereken kevés (főleg kevés tartós) sebet ejtve válni, az azért osztja meg szívesen a tapasztalatot.
Akinek ez kevésbé sikerült, az vagy elrettentő történetként tálalja a magáét (esetleg még mindig kígyót-békát kiáltva a másikra), vagy őszintén beismerve, hogy ma már másként csinálná. Meglepően sokan beszélnek szívesen az “így ne” megoldásokról, ha gyerekként kellett átélniük a folyamatot.
A rossz minták ugyanis nemcsak a gyereknevelésben, esetleg a pályaválasztásban, hanem a párkapcsolatok kezelésében is öröklődhetnek, állítják a szakemberek. Akinek a szülei váltak, a statisztika szerint maga is könnyebben nyúl ehhez az eszközhöz. Én nem merném azért ezt leegyszerűsödni, az utóbbi tíz-húsz évben annyira megváltozott a társadalmi tájkép, tömegesen jelentek meg addig alig ismert életformák, hogy pusztán a családi mintára hivatkozni szerintem veszélyes dolog.
Tehát mit tegyünk, mit ne tegyünk, ha már biztos, hogy a válás az egyetlen elfogadható megoldás számunkra?
- A közös megegyezés MINDIG jobb. Beszélgettem egy öreg ügyvéddel egyszer erről, maga is vált már, és az volt a véleménye, a bírósági bontóperrel, gyerekelhelyezéssel kizárólag az ügyvédek járnak jól. Anyagilag rámehet a gatyánk, az idegrendszerünkről nem is beszélve, a gyerek, akinek esetleg évekig csatáztak a feje felett, esetleg úgy gondolja, az lesz a legjobb, ha mihamarabb önállósítja magát. Egy volt osztálytársam alig várta az érettségit, hogy leléphessen külföldre, bár évekkel azelőtt lezajlott már a válás, mégis úgy érezte, két országhatár a megfelelő távolság az egésztől. Ha valaki, ő féltett-agyonajnározott gyerek volt azelőtt.
- Beszéljünk a másik szülővel. Próbáljuk mindketten felnőtt módon megérteni, hogy a gyerek nem eszköz sértett bosszúnk kielégítésére (jaj, de kevesen állják meg)
- Ne csináljunk a másikból szörnyeteget, akin egyedül múlt, ami történt - és ne engedjük azt se, hogy a környezet démonizálja (ha úgy érezzük, csak úgy élhetünk tovább, hogy vagy leöntjük az ex kocsiját maró savval, vagy egy hétig ordibáljuk a gyereknek válogatott sztorik kíséretében hogy apád egy pernahajder, könyörgöm, inkább az ELŐBBIT válasszuk, anyánkat pedig beszéljük le arról, hogy az ex viselt dolgait még a közértben is teregesse)
- Jó, ha a gyereket körülvevő emberek, akik a hétköznapokon több időt töltenek vele, mint saját magunk, tudnak a változásról - beszéljünk az óvó nénikkel, az osztályfőnökkel (a legtöbb gyerek akkor is szégyelli, ha az osztálytársai többsége már átment hasonlókon)
- Figyeljünk a gyerek érzéseire, de ne járjunk tojáshéjon, ne engedjünk neki többet, mint máskor, a szabályok ugyanúgy kellenek, sőt, talán kapaszkodót adnak neki.
- Érezhesse mindkét helyen, hogy otthon van, nem vendég. A saját ágynemű, alvóspárna, maci, ami várja, fontos. Ne okozzunk “meglepetést” – ne költözzön be Karcsi a harmadik szobába éppen akkor, amikor a gyerekünk táborozik (mert legközelebb esetleg nem mer majd elmenni egy félnapos osztálykirándulásra sem).
- Engedjük a másik szülővel is minél több időt tölteni, egyes gyereknevelési döntésekben egyeztetni (ez megint roppant nehéz lehet, hiszen pont azért válunk el, mert nem bírunk megegyezni, többek közt ezekben sem). Ne mondjunk hangosan a gyerek előtt véleményt a másik szülő új társáról – általában nem ismerjük, már csak ezért sem érdemes.
- Új párkapcsolat esetén várjunk, amíg bemutatjuk az új nénit/bácsit a gyereknek, nincs rá szükség, hogy kéthavonta mással kelljen összebarátkoznia (és figyelem, új társak: gyerekkel szemben nem lehet nyerni, ha a gyerek tartósan ellenséges veled, azt megsínyli a ti kapcsolatotok is, ha pedig választásra kényszerítenéd a társad közted és a gyerek közt, akkor legtöbbször veszíteni fogsz - vagy azonnal, vagy később)
- Ne istenítsük az új társat, és ne vágjuk a gyerek fejéhez egy veszekedés hevében hogy “pont olyan hülye vagy mint anyád/apád” – szegény nem tehet róla, mi választottuk a szülőtársat.
De főleg, nézzük meg jól, kivel vállalunk közös gyereket. Egy kalandos életű barátnőm mondta évekkel azelőtt, hogy minden előzetes fogadkozás ellenére maga is válásra adta a fejét – “ha valakivel közös gyereked van, akkor teljesen soha nem fogtok már elszakadni egymástól. Ha csak úgy kisétál valaki az életedből, az csak a múltadban, az emlékeidben lesz benne. De ha gyereketek is születik, akkor a jövődben is ott lesz valamiképp - nemcsak a családi fotókon, hanem a gyereked mosolyában, a szokásaiban, a jellemében, a tetteiben. Ezektől sosem fogsz elválni.”
A párválasztásról nekem az alap mese (pedig egy szó sem esik benne róla) a Lázár Ervintől a Molnár fia zsák búzája. A molnár fia elindul egy zsák búzával, meg kell keresnie a földjét, ahol meghatározott dombokon, fákon, három piros begyű madár énekel. Talál ő hasonlóakat, de ha nem egészen olyan a domb, nem olyan a madár, amilyennek lennie kéne, és ő mégis vetni kezd, akkor a madarak azt éneklik "nem a te földed, nem a te földed!". És amikor megtalálja az ő földjét, akkor már üres a zsákja....látod, látod molnár fia, miért szórtad el a zsák búzádat? És hányan szórjuk el hasonlóképpen, nem a mi földünkön.
