Na meddig tart majd a jó világ, tűnődöm, míg bepakoljuk a szunnyadó kölyköt a bébikagylóba elöl (akkor még nem tudom, hogy semeddig, mert a lecsukló fejét már a falu határában igazgatnom kell), nem lesz a hátsó ülésen két mulattató, akik mindig készek beszélgetni, vigyorogni, énekelni, pofákat vágni, hogy mehessünk nyugodtan, vagy tartják a frontot, ha valamiért mégis halaszthatatlanul meg kell állni. Csak én megyek haza meg a Kicsi. Ilyen hosszú úton ezt még nem próbáltuk ki.
Nem, köszönöm, nem kérek még egy pohár vizet (eszembe se jut valami országúti resti vécéjébe cipelni a csecsemőt, még csak az kéne), csatt, indul. Előttünk kétszáztíz kilométer, országút-autópálya vegyesen, megállni nem szeretnék, kérdés, a fiatalúr mit fog szólni hozzá. Egy rokonlátogatással egybekötött megállással jöttünk idefelé, azt jól bírta. Ha viszont most békétlenkedni kezd még valahol a közepén, akkor az idegeim Budapest alatt már nyilván olyan állapotban lesznek, mint most a Kaszaper-Orosháza bekötőút, amin szerintem fél négyzetméter ép útfelület sincsen.
Mióta feltalálták a gyerekülést az övvel, gyerekkel utazni talán már nem akkora kaland, mint lehetett régen, amikor semmi nem gátolta az ifjú nemzedéket abban, hogy a sofőr haját cibálva jelezzék, apaaaa, pisilni kell, vagy hirtelen megjelennek a füle mellett, üvöltve, hogy odaaaassss, mekkora döglött kutya van az út szélén!, és azt is csak a gyerekülés mélyéről panaszolhatják, hogy anyaaa, a Krisztián harap. Sajnos elérkezik (általában túl hamar) az az életkor is, amikor már egyedül be, de főleg ki tudják csatolni a gyerekülés biztonsági övét, ilyenkor a kocsi az első pihenőnél lekanyarodik (sajnos még pedagógiai okokból sem érdemes a leállósávon kockára tenni a tyúkszaros életünket), és addig áll, amíg az a fránya öv nincs becsatolva megint.
Végül is mit tehet egy csecsemő? Hát először is, füsiketítően ordít, ha nem tetszik az utazás. Nincs mese, eszünkbe kell vésni, hogy az üvöltő gyerek önmagában nem veszélyes, viszont a megnyugtatására vezetés közben tett manuális kísérletek némelyike nagyon is. Képzeljük el, amint az álmosan csalinkázó török kamiont igyekszünk minél nagyobb ívben kikerülni, miközben fél kézzel a csörgőt rázzuk, mulatságos pofákat vágunk, és hangosan énekeljük, hogy Száraz tónak nedves partján. Lehet, hogy a ded végül elvigyorodik, de neki is lefagyna az orcájáról a mosoly az útszéli árok alján.
Mit tehet még? Például bukik egy kiadósat, fura csukladozó hangok kíséretében, ilyenkor is érdemes lebeszélni magunkat a satuzásról, elvégre otthon a kiságyában eszünkbe sem jut, hogy ettől megfulladhat. Nem úgy a kezébe mulatságként adott tárgyak esetében – azt már adott esetben remekül le bírja nyomni a torkán, amikor te épp a belső sávon akarsz menekülni a mögötted teperő, valószínűleg hangosan anyázó A8-as elől. Persze ez veled nem fordulhat elő, ilyesmit dehogy adsz a kezébe, ugyan már – hogy a gyerekek már ifjú korban mennyire találékonyak, elárulom a végén.
Aztán itt van a pelus és a tartalma. Kevésbé ijesztő és zavaró, mint az eddig felsoroltak, bár nem kellemes, ha látod, hogy csíkban csordogál a végtermék a combján, a kéthónapos kocsi eddig makulátlan ülésére, az autóban meg egyre penetránsabb a szag. Minden pótholmi ilyenkor valahol a csomagtartó mélyén van szökésben valami hátizsák alján, te meg tűnődsz, hogy a kocsiban, vagy a benzinkút erre a célra kevésbé rendszeresített helyiségében csinálj hülyét magadból. Merthogy a cuccból szinte biztosan kerül a te ruhádra is, arra mérget vehetsz.
A legnagyobb kockázat amúgy szerintem te magad vagy, főleg ha sokszor vagy abban a szituban, hogy nem te vezetsz, tehát egész úton élvezheted gyermeked bájos mosolyát, már ha nem üvölt éppen. Mert amikor éppen vezetsz, akkor is rabul ejthet a fogatlan babamosoly a melletted lévő ülésben – utána pedig a kecsesen ívelő szalagkorlát, amikor a babamosolyt csodálva elfelejtetted bevenni a kanyart.
Mi végül is megúsztuk nagyobb gond nélkül. A gyerek Kecskemét körül ébredt, körülnézett, vigyorgott (ekkor konstatáltam, milyen nehéz megállni, hogy ne vigyorogjak vissza, veszedelmes közelségbe hozva így egy szép nagy, pótos román kamiont), nyefegni valahol Örkénynél kezdett, a Kaláka-CD-ből csak a Zebrák c. nóta kötötte le egy darabig (ezt meg is hallgattuk egyhuzamban nyolcszor), és valahol az M0-ás táján kezdett csak üvölteni, a teherautók besűrűsödtek, úgyhogy túlélő üzemmódra váltottam. Csak nyomtam a gázt merev arccal, néha tétován odaszólva a babának, hogy talán mégse kéne ennyire ordítani... aztán valahol a bevásárlóközpontoknál nagy lett a csönd. Csak nem aludt el újra? Egy csöndesebb szakaszon odanéztem – á, dehogy. A fiatalember valahogy lecibálta a gyerekülés tépőzárral rögzített, napvédelem céljából odaerősített, tarka mintákkal ékes huzatát, a fejére húzta, és az alól lesett ki széles vigyorral: kukucs!
Végül is, csend az lett, a huzat pedig ahhoz túl nagy volt, hogy letuszkolja a torkán egybe az egészet, hogy jól megfulladhasson tőle az autópálya közepén. De hát még csak öt hónapos, hogy jutott az eszébe, és főleg, hogy szedte le? Te jó ég, mi lesz itt még jövő nyáron meg azután. Esetleg menjünk inkább vonattal?
