„Te aztán igazán remekül bírod” - dicsérgettek többen valamikor a 33-35. hét táján, nem látva át a reggelente gondosan arcomra festett maszkon. „Mi a titkod?” A titkom roppantul egyszerű volt – igyekeztem ezekkel az emberekkel nem találkozni este hat-hét óra után, hogy csak legszűkebb családom legyen tanúja a menetrendszerű fizikai és agyi rendszerösszeomlásoknak. Vannak józanabb hangok is, a cég rangidős HR-menedzsere megállít a folyosón: "Hallod-e, üzemorvos van nálunk, de szülészet nincs. Húzzá' má' haza."
Csak még ezt a pár hetet húzzam ki, gondoltam minden reggel, amikor a roncsaimat húztam magam után amúgy kedvelt munkahelyem felé. Csak ne kelljen cipelni már. Csak ne essen a hó, vagy legalábbis ne annyira, hogy ne legyek képes kocsival kicsúszkálni. Csak még jövő pénteken férjek bele utoljára a magas sarkú csizmámba, a MÜPA-ba mégse mehetek bakancsban. Még egy kicsit bírjam már ki egyben. Aztán hurrá, havaj, relax, hintaszék, pár hét még otthon szülés előtt.
Meg ahogy Móricka elképzelte.
Első igazi otthon töltött hetem csütörtökjén bedőlve az ágyba megállapítottam, hogy sokkal fáradtabb vagyok, mint a múlt héten, amikor még úgymond gőzerővel dolgoztam. Naná, addigra túl voltam két sürgős munkán (naná, nem dolgozom, csak a munkahelyi gépet vittem haza...), két tárgyaláson pénzügyi szakértőkkel, egy találkán a védőnővel, három iskolai nyílt nap keretében megtartott bemutató órán a lányom leendő iskolájában, két banki ügyintézésen, egy idegtépő délelőtt keretében sikerült jóárasítanom a család netes-tévés-telefonos szolgáltatásainak többségét, volt munkahelyem kedvenc takarítónőjével összefogva igyekeztünk a lakást legalább nagyjából újszülöttképessé tenni, kimostam a nagyfüggönyt, elvittem a lányomat úszni, táncórára, beszereztem néhány borzasztóan fontosnak látszó tárgyat, teleraktam a hűtőt, és mindezekkel végezve rémülten láttam, hogy még hátravan a hét maradék napjaira egy iskolai felvételi, egy gyerekzsúr meg egy kiállítás, mert anyaaa, megígérted. Jó. Beneveztem a Mérgezett Egerek Ralijára, harminchét hetes terhesen.
Az iskolai felvételi végül nem volt akkora mumus, csak épp a gyerek nem akart utána hazamenni, mert a lelkes tanerők játszóházat rendeztek be a szomszéd teremben. Üvegesedő szemmel hallgattam a napközis tanító nénit, míg vártam, hogy letegye a gyerek a babilont, ami otthon is van, de hát a Zsoltival érdekesebb. A gyerekzsúr hálistennek otthagyósnak bizonyult másnap, hullaként rogytam a kanapéra, mert aznap délelőtt jártuk végig a kiállítást, amikor meg már majdnem elaludtam, akkor állított be egy váratlan vendég. Te még egyben? Gondoltam, benézek.
Na ja. És akkor még a tél. Hólapát, szánkó, most kell kihasználni a szezonális örömöket, a kocsifeljárót meg akkor is pucolni kell, ha egyetlen hadra fogható férfi sincs itthon este kilencig. Gyermekeim apja addig türelmesen viseli az ámokfutást, itt azonban besokall. Hagyd már abba te szédült csirke, helyszíni riportot akarsz talán írni a koraszülött-osztály mindennapjairól vagy a város korai fejlesztő gyógytornászairól? Esetleg beneveztél a terhesolimpiára, hólapát-szánkó-gyorshajtás triatlonban? Különben is, tudtommal szülni mész, nem tizenöt év szigorítottra a Csillagba.
Éjjel ülök a gép előtt, megtalál skype-on egy barátnőm:
- Hát te mi a fenét csinálsz?
- Adóbevallást.
- Na nyomás a számítógép elől, mikor akarsz aludni? Mert azt szülés után nem biztos, hogy fogsz.
Hogy is kéne relaxálni. Mondjuk Kréta mellett egy kirándulóhajón, bután nézve a sötétkék vizet a napernyő alól, a fejem meg olyan üres lenne, mint a piás üvegek legénybúcsú után. De hát esik a hó, és Kréta messze van. Itt meg tombol a last minute őrület, mindent befejezni, elintézni, megvenni, kitakarítani, megbeszélni, átrendezni. Ez volna az a híres fészekrakó ösztön?
Megszülök, némileg a kiírt idő előtt, nagyjából, amikor elhatározom, hogy most már tényleg pihenek. Nincs is néhány dolog befejezve, hej, devla, most áll majd meg a világ, nem indul nyilván a nagykörúti villamos reggel, nem lesz kenyér a péknél és Barack Obama személyesen telefonál, hogy nélkülem nem bírja egy percig sem. Egy frászt, persze, a világ ketyeg tovább, igaz a hűtő hátuljában megrohad egy-két dolog, egyetlen edény se a helyére lesz pakolva, de a hóvirágok kinyílnak a kertben maguktól, mire hazakerülünk. Pedig nem intézkedtem az érdekükben.
És most itt heverek az ágyon, a Nagy bábozik a Kicsinek, aki udvariasan bámulja a bábok mögötti fényeket az ablakon, most másfél hetes. Nem csinálok semmit, fejem üres, minden működik, hurrá, havaj, relax. Most.
Ha kitart addig a görög válság, akkor nyilván egy-két éven belül eljutunk Krétára is. Last minute, ahogy szokták. Remélem senki sem fog hányni a hajón, mert akkor oda a hurrá, havaj, relax.
