Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nagyamamám falujában a temetőben játszótér is van.
Nem Budapesten születtem, de azt hiszem, budapesti vagyok, legalábbis nem nagyon van más hely ebben az országban, ahol szívesebben laknék, mint itt. Nincs különösebb nosztalgiám a vidék iránt, de van néhány dolog, aminek számomra ebben a városban semmi értelme nincs, a halottak napja például ilyen. Budapesten nem tudnak mit kezdeni a temetőkkel.
A vidéki ember életének a temető egyszerűen szerves része, ugyanolyan helyszín, mint bármi más, ahová nem szomorkodni jár. Amikor nagymamámhoz messzi földről rokon érkezett, azonnal indultunk ki a temetőbe: „Ez itt Bözsi ez itt Árpi, látod, szépen rendben tartjuk a sírjukat, nem lehet ránk panasz”. Aztán leültünk a sírokra és beszélgettünk, amíg be nem sötétedett, vagy még tovább. Még vidám családi képek is készültek a temetőben, ha lenne albumom, ezeket egészen biztosan beletenném, be is teszem egyszer, ha megöregszem. Ma én is így ücsörgök nagymamám sírján, ha nagy ritkán eljutok oda.
Nagyamamám falujában a temetőben játszótér is van, hogy tudjanak hintázni a gyerekek, amíg a felnőttek a sírokkal babrálnak. Soha senki nem kérdőjelezte meg ennek létjogosultságát, pedig ebben a faluban a mai napig nem ülhetnek egymás mellé a templomban a nők és a férfiak, szóval nem valamiféle haladó szellemű faluról van szó. Az én gyerekemre ehhez képest rászóltak Farkasréten, mert kismotorral közlekedett.
A halottak napja az egyik kedvenc ünnepem, mert szép, meghitt, és mert a halottak nélkül nem lennék az, aki vagyok. És egyedül ilyenkor érzem hogy idegen, és nem otthonom ez a város: senkinek a sírjára nem tudok lekuporodni.
