Ha jól számolom, akkor cirka öt év elteltével bukkant fel megint az életünkben, amikor is az évek óta elmaradozó, milliós nagyságrendű gyerektartásból hajlandó volt tízezer forintot kihozni a lakásunk elé. Vagy ahogyan azt szűk baráti körben megfogalmaztam: a használt férjem házhoz jár szánalmaskodni.
A villamosmegállóban találkoztunk, aláírásommal megpecsételve átvettem az összeget, hogy még csak véletlenül se húzhassam le, nem adja csak úgy a tízest, ennyi év után se. Csak úgy soha. Hazakísérhetlek. Nem kérdezte, közölte, és már jött is, szedte a lábát, amennyire tudta, én az erőmet, közben a szemem sarkából figyeltem a mérhetetlen igyekezetét. Bal lábat a jobb elé, jobb lábat a bal elé, úgy. Ha jól számolom, akkor cirka öt év elteltével részegen bukkant fel megint az életünkben.
Aztán játszottunk, a farkas és a hét kecskegidát, mondjuk ő azzal kezdte, hogy a lábát tenné be, aztán megelégedett volna annyival, hogy leküldöm az egyik gyereket. Arra viszont egy okot sem tudott felhozni, hogy kölyköknek mi érdeke származna abból, ha találkoznak egy számukra teljesen ismeretlen, részeg, lezüllött és önző emberrel. Néha az embernek jó pszichológus sem kell, pillanatok alatt megtanul nemet mondani.
A liftben megkönnyebbülten remegve aztán eszembe jutott. Hogy mi a francot vártam én annak idején, amikor ismerve az idegbeteg, alkoholista anyját, meg az örökké csajozó, spanyolviaszt szaró apját, igent mondtam neki tizenkilenc évesen? Hogy ő csak a jó géneket örökölte? A férfi arra való, hogy szórja a magvait - és mi nők, mi vagyunk a full hülyék. Hiszen ha csak a kutyát, lovat, vagy akár a tehenet vesszük, az ember mindig megvizsgálja a felmenőket, sőt, az egész családfát tenyésztés esetén - még papírt is kér az eredet igazolásáról -, de onnantól kezdve, hogy a saját szaporodásáról van szó, közel sem ennyire alapos.
