34. hét
64 kg
Most először érzem úgy igazán, hogy elfáradtam. Igaz, ahogy telnek-múlnak a hetek, egyre nyugodtabb vagyok: ha most megszületne a baba, már nem lenne olyan nagy gáz, mintha teszem azt a 28. héten érkezett volna. De ahogy lépegetek a terhességi hetek szamárlétráján, úgy válik valóban egyre terhesebbé a várandósság. Ugyanakkor szeretném is kihasználni az utolsó terhességem minden jó pillanatát: a kicsi mocorgását, a figyelmet, ami körülvesz, a dicsérő szavakat és környezetem minden pozitív megnyilvánulását. Igyekszem ezekre gondolni akkor is, amikor hajnalban az elégségesnél jóval kevesebb alvás után próbálom félig leeresztett szemhéjak mögül becélozni a kávésbögrét a számba. (Nem mindig sikerül.)
A szétszórtságomról nem ejtek már több szót, fölösleges: bele kell törődnöm, hogy hiába figyelek oda, valamit mindig elfelejtek, rosszul emlékszem vagy simán nem jut eszembe. Néha azt sem tudom, épp milyen nap van. Bízom benne, hogy szülés után a jelenleg ismeretlen helyen tartózkodó agysejtjeim visszatalálnak helyükre, mert ha így folytatom, a végén a gyereket is elfelejtem megszülni. Szülés. Ebben a kérdésben struccpolitikát folytatok, egyszerűen kerülöm még a gondolatát is az egésznek, azt mondogatom magamban, hogy a hídon akkor kell átmenni, amikor odaérek. Csak ne közeledne olyan rohadt gyorsan az a híd...
A terheskönyvek szerint ilyenkor már egyre kevesebbet mozog a baba odabent, ám néha fájdalmasak lehetnek a rúgásai. Az én gyerekem úgy látszik, nem olvas szakirodalmat, mert szinte folyamatosan rugdos. Leginkább akkor, amikor pihenni próbálok. Ha eltalál egy-egy érzékenyebb pontot, akkor is igyekszem arra koncentrálni, hogy még néhány hét és többé nem élhetem át ezt a leírhatatlan érzést, amit a gyerek mozgása okoz. Ha beindul a szambázás odabent, két lányka-szempár figyeli kint, hogyan hullámzik a hasam, ha pedig néha feljajdulok, azonnal ráteszik a kezüket a tesó kidudorodó részére és megkérik szépen, hogy ne okozzon fájdalmat anyának.
A héten voltam dokinál is, aki megdicsért, hogy milyen szép nagy hasam van – már a tőlem megszokotthoz képest. Ezt én is érzékelem, ugyanis a vizsgálat előtti zuhanyzáskor már annyira zavart a görögdinnye a kilátásban, hogy jól szétkaszaboltam magam odalent. (Mégsem mehet az ember talpig szőrben a nőgyógyászhoz.) Komoly gondokat okozott a vizsgálószékbe való fel- és lemászás is és az öt emelet napi többszöri megmászása bevásárlószatyrokkal megfejelve is komoly kihívás már. A terhesség elején tapasztalt érzelmi instabilitás is visszatért, néha dühkitöréseim vannak, máskor elérzékenyülök, tegnap pedig jó tíz percet bőgtem egy mosdóban és alig bírtam megnyugodni. Azt hiszem, kicsit besokalltam.
