Nyálas a kiságy, a járóka, a játszószőnyeg, a pulcsi, esténként az apja.
Nem tudom, valahogy nagyon megragadt a fejemben egy jelenet, amikor Kylie Minogue áll a piros szőnyegen, és végiglibegtetve magán a kezét azt mondogatja a kamerába hogy : “Dolce, Dolce, Dolce!”. Mármint mindaz, ami rajta van, gondolom. Hát hasonló helyzetben én most csak azt mondhatnám elegánsan rebegtetve a szempilláimat hogy: “Nyál, Nyál, Nyál!” Merthogy ebben járok mostanában, egyre intenzívebben, Palkó jóvoltából. És persze nemcsak rajtam folyik a cucc, hanem mindenhol, ahol Palkó megfordul. Így aztán nyálas a kiságy, a járóka, a játszószőnyeg, a pulcsi, esténként az apja, illetve a vállalkozó szellemű vendégek is, akiknek most már előzékenyen védőfelszerelést biztosítunk. És ugyan a csatakos napok még biztos eltartanak egy darabig, azért kicsit megnyugodtunk, hogy nem hiába folyik a cucc, nem gyárilag ilyen a gyerek, mert tegnap este valami keményet éreztem az ujjammal Palkó alsó állkapcsából kikandikálni. Nem volt mese, valahogy leügyeskedtem az ajkát, nyelvét, ujjacskáját az említett helyről, mert saját szemmel is meg kellett győződnöm a vakítóan fehér, koppanós, recés kis csíkocskáról.
Igen, úgy tűnik megvan, megcsináltuk, foga van a gyereknek, és ahogy az előző kettőnél, itt is minden különösebb hiszti és nyűglődés nélkül. Mert tudom, szerencsére csak hallomásból, hogy ez sokszor nem egyértelmű. Eleget históriáztak barátnőim piros popsikról, nagy sírásokról, bedagadt ínyről és átvirrasztott éjszakákról. Örültem hát nagyon az én kis bezzeg-gyerekemnek, fel is hívtam rögtön az apját, hurrázzon már ő is egy kicsit, de valahogy a férfiak nem fogékonyak az ilyen kis csodákra. Egyáltalán nem virult ki úgy a dologtól, ahogy én elvártam volna.
Aztán mikor már a váratlanul beállított öcsém sem ájult el annyira, hanem praktikusan visszakérdezett, hogy:
– Na, és beszélni mikor fog? – mintha ez úgy szorosan kapcsolódna a témához, vagy udvariasságból vagy mittudomén, akkor már egész lelombozódtam, és el is határoztam, hogy nem hívogatok én senkit egy foggal, még akkor sem ha az első, mert hát vannak fontosabb dolgok is az életben, még az is lehet, hogy tök nevetséges vagyok, ahogy itt a harmadik gyerekem fogával lelkendezem, mintha nem lenne már elég fog a családban vagy mi, telefonálgatok körbe-körbe.
De azért én azóta is ezen mélázgatok. Mert hiába közhely, bizony sebesen szedik a lábukat a hónapok, és Palkó, aki már 7200 gramm, és a hatodik hónapban nevetgél, nemcsak ezt az apró fogat, hanem egy sor egyéb tudományt fejlesztett ki magának. Bár még mindig csodálja mancsait, most már tudatosan nyúl a játékok után. Legtöbbször a hátán fekszik, és a feje felett csüngő csörgők között szemezget, aztán ha megtetszik neki valamelyik, akkor erősen koncentrálva megragadja, és elmélyülten játszik vele. Kicsit fejkoppanósan, de azért ügyesen forog ide-oda, és hosszan tartja a fejét. Az arca sem, az sem kisbabás már, inkább kisfiús, és néha úgy érzem, érti, amit mondok, olyan okosan néz rám.
Persze azért még van bőven mit tanulni. Most például a telet. Állunk az ablakban Palkóval, és csak nézzük ezt a megcsúnyult világot. Kinn hideg van, esik az eső, a játszótér üres, és mindenki olyan morcosan siet az utcán. Idebenn sem jobb a helyzet, reggelente már pulcsit húzunk, és ha nem akarunk megvakulni, nappal is fel kell kapcsolnunk egy lámpát. Bizony, jön a tél, kisbabám, te még nem is fáztál, hát majd most megcsípi a hideg a kis arcod, és meglátod milyen az, mikor apró vattapamacsok hullnak az égből, meg amikor gyertyák gyúlnak a karácsonyfán. Meglátod, milyen szép lesz.
Panzej
