Minden hónapban egy éjszakát ébren tölt a család.
Este fél tíz, pompásan ragyog odafenn a telihold, Abigél már egy órája énekel, szaval és ringatózik az ágyában, nem alszik. Este tízre túl vagyunk többszöri Bóbita-daloláson, hátsimin, és leleményes sötétítési technikákon, hiába, az agresszív hold fénye a legkisebb résen is beszűrődik, nem tudom mi ez, valami ősi ösztön?
Világos van, gyerünk vadászni! Fél tizenegy felé az „aludj már kislányom, mert nem tudom mit csinálok veled” kezdetű mondatok hangzanak el egyre gyakrabban. Hiába, nem alszik.
Nem szoktunk ilyet csinálni, de kihozzuk, olvashat velünk az ágyban, de csak csendben, este tizenegykor a legnagyobb éberséggel tanulmányozza Annapetigergő unalomig ismert kalandjait. Visszatesszük. Várunk egy fél órát, nem alszik. Mi sem vagyunk álmosak, de nincs más megoldás, lefekszünk együtt, magunk közé helyezzük a gyereket, az egész család éberen bámulja a plafont. Függöny, takarók, matracok az ablakba.
Éjfél körül Abigélt elnyomja végre az álom, meg az apját is, ő ugyanis olyan szerencsés, hogy jutott neki hely, én az ágy szélén szorongok, - ha együtt alszunk, Abigél szeret minél jobban rám tapadni (anucika, anucika!). Egy óra, nem vagyok álmos, Abigél egy elegáns mozdulattal a hasamra polcolja a lábait. Két óra, hirtelen felriadok, hurrá, ezek szerint aludtam! Zsibbad mindenem, a telihold fényénél tisztán látszik, ahogy a gyerek nyitott szemmel bámulja a plafont, mint egy kísértet. Visszateszem az ágyába, nem alszik, de legalább nekem van egy kis helyem. A gyerekem apja szegény felébred a rendezkedésre, ismét ébren a család.
Fél négy, az agresszív Sápadt Arcú elkotródik végre az égről, mindenki megnyugszik, szerencsére másnap nem kell korán kelni, fél tízig alszunk.
