Palkó sztrájkol, már ami a nappali alvást illeti.
Tíz perce ordít folyamatosan. Feladtam. Palkó ma sem fog aludni, legalábbis ha azokat a negyed és fél órákat nem számoljuk, amikor véletlenül nem figyel oda, és egy ügyes álommanónak sikerül némi álomport szórnia azokba a huncut kék szemekbe.
Palkó ugyanis sztrájkol, már ami a nappali alvást illeti. Nálunk ez egy abszolút egyedi probléma, hiszen az ő korában az előző gyerekeim még hosszú alvásokat rendeztek délelőtt és délután is, sőt, Lackó kimondottan szeretett aludni. Ebből kiindulva, no meg abból, hogy a két fiú tényleg egyre jobban kezd hasonlítani egymáshoz mind külsőre, mind a szokásaikban, igazán nem értem, miért nem akar Palkó alvásügyileg is a bátyja nyomdokaiba lépni.
Az autók kerekének a tekergetése az már megy, a textilpelenka-szopogatás is alakul, a vidám vigyorgás is stimmel, meg a szőke séró, de azért Palkó mégiscsak más, erőszakos, akaratos, az érdekeit a másik kettőn is átívelve érvényesíteni szándékozó igazi harmadik.
Palkó sosem volt egyke, születésétől fogva csatazajban éli az életét. Eleinte megpróbáltuk körülötte a zajszennyezést csökkenteni, de miután rájöttünk, hogy Lackónak és Micinek a száját gyakorlatilag lehetetlen betömni, mert suttogva is tudnak ordítani, hát csak egymásra néztünk a férjemmel, és felvontuk a vállunkat. Szegény gyerek vagy megszokja, vagy megszökik.
Megszokta, olyannyira, hogy a szeme sem rebbent, mikor a feje mellett porszívóztam a szőnyeget. Tátott szájjal aludt tovább. Ám mára mindez csak a szivárványos múlt, mert, hogy stílusosan fogalmazzunk, Palkónak elég rendesen kinyílt a csipája. Mióta észrevette, hogy alvásidő alatt is zajlik az élet, sőt, néha akkor zajlik csak igazán, azóta ő is részt akar venni benne. És ugyan kicsit sem válogatós, de persze azok a legizgalmasabb programok, ahol ő van a középpontban. Az elmúlt két hétben például egészségügyi intézményeket látogattunk, azaz voltunk csípőszűrésen, csípőultrahangon, kontrollon, aztán oltáson, sőt, többszöri meghívásnak eleget téve tiszteletünket tettük a védőnőnél is, ahol ugyan semmi újat nem hallottunk, de legalább a derék hölgy a saját szemével bizonyosodhatott meg róla, hogy nem szúrtam el a dolgokat, harmadszorra sem. És mikor én már a hátam közepére kívántam minden időpontot, és várótermi üldögélést, Palkó továbbra is lelkesen vetette bele magát az összes öreg néni és fiatal lány karjába, rutinosan cserkészte be őket ellenállhatatlan mosolyával, hallgatta a gügyögésüket, vagy incselkedett a fehér köpenyesekkel. Mert Palkó harmadik gyerekként, sokadik unokaként, és rengetegedik dédunokaként minden apró figyelmet mosollyal, kacagással és gügyörészéssel jutalmaz, odacövekeltetvén az aktuális udvarlót maga mellé.
Megfigyeltem, hogy keresi a szemkontaktust. Ha leteszem egy vendégségben valahová, rögtön az arcokat kezdi vizslatni, aztán ha valakinek a tekintetét elkapja, azonnal kelletni kezdi magát. És ez sosem marad hatástalanul, előbb-utóbb valakinek megtetszik, és megnyomorgatja egy kicsit. Ez is egy jó program. De még a pénteki gyerekzsúr is az volt, amin Palkó ugyan csak nézőként vett részt, de így is úgy élvezte, mintha ő is játszott volna székfoglalós játékot, vagy őrjöngött volna az asztal körül. Repesett a kis karjával, nevetgélt, amikor a többi gyerek nevetett, és tényleg nem hiányzott neki semmi, ragyogó szemmel figyelte, ahogy a húsz óvodás újabb indiántáncba kezdett.
A probléma tehát nem is igazi probléma, ha van program. De egy normál hétköznapon nincs állandó program. Még akkor sem, ha Palkó lejjebb adja, és beéri egy egész napon át tartó ágyon fekvős nevetgéléssel, gügyögéssel, eszegetéssel. Mert alvásról nappal szó sem lehet, a járóka az összes csengő-bongó alkalmatossággal együtt kábé tíz percre elég, a mami meg, ugye, mi másra is való?
Panzej
