Felütés
Itt ülök, az elvileg 20 perc alatt elkészíthető jelentésen kotlok több mint fél napja, illetve dehogyis. Túrom a netet, pro és kontra. Miért igen és miért nem. Valaki mondja meg a frankót. De itt rögtön, azonnal.
Nulladik nap
Két hete ünnepeltem a negyvenedik születésnapomat. Csendben, családi körben, némely kései szüretelésű ezt-azt szopogatva, amit még a két héttel azelőtti tokaji kirándulásról hoztunk. Meg is jegyeztük, azon a vidéken rohadt sok a gólya, szinte minden kéményen-háztetőn. Gólya és késői szüret. Hogy mit szimbolizált, azt csak tegnap este óta tudom.
Negyvenévesen állítólag havonta 5 százalék a teherbeesés esélye. Ha nem védekezel. Nos, mi védekeztünk, ketten együtt kilencven évesek vagyunk, van közös saját gyerekünk és van „félágas” de alapjában véve közösnek tekintett nagy gyerekünk is kettő, akik már valójában felnőttek, tehát nem lennénk éppen utód nélkül, van elég. Két-három éve, amikor minden velem együtt szülő ismerősnél megérkezett a kistesó, akkor azért kicsit irigykedtem. Most, a cseperedő ötéves mellett kezdem élvezni a táguló önállóságot, bár a feladatok mennnyisége nem csökken és változatlanul nem menedzselhető simán, de immáron nem elsősorban a gyerek miatt. Jó munkám van (nem olyan rég vállaltam új állást), amit a válságban illik megbecsülni, normális feltételekkel, javadalmazással, alapvetően családbarát hozzáállással, jó kollégákkal, szeretem. Szóval negyven után két héttel én lelkileg elég jól elvoltam azzal, hogy nevelgetjük ezt az egy kicsit, sokat vagyunk a nagyokkal, meg lehetőség szerint egymásra is kéne (több) idő.
Két, majd három nappal később
Egészen hétfőig. Amikor gyanússá vált, hogy három nap késés van, márpedig késés itten nem szokott lenni. Soha. Klimaxnak kissé korai volna azért. Vagy mégis?
Kedden egész nap hivatalos tárgyalások, vacsora, este holtfáradtan hazaesés. De mikor végetért a hivatali móka, elemi erővel tört rám a tudhatnék. A zuramra is, mindketten vettünk tesztet aznap estére, én kettőt is. Két csík, secperc, döbbenetes erővel. És most nézek – mi folyik itt? Csak pislogunk, mint pocok a lisztben. A másik két tesztre nincs szükség, azóta is bontatlanul csücsülnek a fiókban.
Anyai családfám legmagasabb ágán nyilván egy nyúl üldögél, mert arrafelé mindenki attól is teherbe esett, ha ránéztek, én nyilván ezt a nemes hagyományt folytatom, bár ifjúságom hálistennek nem kívánt terhességek nélkül telt, nem úgy, mint jó néhány kortársamé. A negyvenéves rémült nyúl, és nála tízessel idősebb párja azonban most csak nézi-nézi a két csíkot, és tűnődik, felelős magatartás-e felvállalni, hogy a most megfogant gyermek húszéves korára a szülei nyugdíjasok lesznek, vagy kis híján nyugdíjasok, nagyszülő persze addigra már nyomokban sem lesz, hacsak anyáink nem célozzák meg a 100 évet, mert matematikailag mindkettő kilencven felett lesz addigra, nagy valószínűséggel meg sehol. Nagypapa már most sincsen egy darab sem.
Szóval. Anyagi érvek – nem ez a legsúlyosabb oldala, a dolgok momentán viszonylag rendben mennek, a jövőt meg ki tudja, gyerekkel vagy anélkül. De az egyebek – meg bírjuk-e adni egymásnak, neki, magunknak amit szeretnénk? Mi lesz, ha tízéves, tizenöt éves kora körül vagy előbb történik velünk valami? Tudom, ez huszonöt meg harminchárom éves korban is bekövetkezhet (sajnos van rá példa saját köreimből), garancia nincs.
De szabad-e önzőnek lenni és kimondani, hogy köszi, nem kérek több kaki-pisi-büfi-fogzás-hiszti kombót, az álmatlan éjszakákról nem is beszélve, mert öregek, fáradtak és alapból túlterheltek vagyunk? (van a gyereken kívül idős gondozottunk is, a gyerek piskóta hozzájuk képest) Valahol nem véletlenül van ez úgy kitalálva, hogy ideálisan huszonévesen szülünk, nagyanyám 29 évesen szülte a negyedik, egyben utolsó gyermekét. Jóóó, tudom, Psota Irén anyja meg 47 éves korában, de Szöllősy Irén, a legendás Cica-Mica hangja is jócskán túlvolt a negyvenen, mikor megszülte egyetlen lányát, aki aztán felnőttként megírta neki a Marcipán Cicát. Mégsem lettek lelki betegek ezek a későnszülöttek, sőt.
Ezzel együtt nehéz ügy. Mit mondjak, szeretnék már egy nagyot úszni a Balatonban vagy a tengerben, megnézni néhány kiállítást, kiruccanni Bécsbe (valaha kéthavonta megfordultam ott, most szerintem hét éve nem), viszolyogtat a gondolat, hogy tejfelfogó párnákkal kitömött melltartóban rohangáljak hónapokig, hogy a reggeli-délutáni alvás határozza meg a napirendet megint, és háromfelé főzzek, hogy mindenki egyen. Viszont majdani apró öregasszonyként boldogan tekintetnék a minél nagyobb számú (na jó, ha ez a történet valahogy végetér, akkor bizisten soha többé, tényleg bezár az úszóiskola), szép, okos, kedves, felnőtt gyerekemre. De hol van az még, a közeljövő az álmatlan éjszakák, a kakis pelenka, oltások-gyerekbetegségek rémével riogat, bár tudom, annak a korszaknak is megvannak a szépségei, örömmel emlékszem vissza rá a lányommal. De most még egyszer.....hát, nem tudom.
Annál már csak az alternatíva riaszt jobban – papírok, védőnő, aki türelmesen elmondja, százak várnak babára, meg még a családi pótlékot se vették el megszorítás címén, és különben is, milyen dolog ez, amikor már ver a szíve. Amit persze tudok én is – kevés volt olyan elsöprő erejű pozitív élmény az életemben, mint amikor a doki, aki azóta nyugdíjba ment, kihangosította a milliméteres kis lény szívhangját, tele volt vele a szoba.
Két nappal később
Elmegyek a védőnénihez (stikában, ha már a bank közelében van), nincsen épp fogadóórája, tehát adminisztrálni nem tud, jövő héten szabadságra megy, de azért elmondja, részben. Ingatja a fejét, ha még fogamzás előtt akarnék babát, akkor talán nem beszélne rá egyértelműen, a korunk miatt - de hát nem előtte, utána vagyunk. Elmondja kolléganője elérhetőségét a jövő héttől, és szívből reméli, hogy soha nem fogok hozzá elmenni. Kezembe nyomja a szokásos brosúrát a magzati élet fejlődéséről – a hátulján mondat: „Szeresd őt és engedd élni!”. Hmm.
Valamilyen sugallatra megnézem gyerekkori legjobb barátnőm lapját az iwiwen. Új fotók, amiken a kezében egy vadonatúj baba lapul. Írok neki (külföldön él), a baba szülinapja a már meglévő gyerekem születésnapjára esik, napra pontosan. Amúgy egyidősek vagyunk, elsőszülötteink közt 3 hónap van. Az ő másodikja hamarosan egyéves.
Abortuszkép és videó bőven van a neten. Előbbit meg merem nézni, utóbbit már nem. A Néma Sikolyt sem láttam soha. De amit leírnak, hogy mi történik, az sem olyasmi, amit nyugodt szívvel bevállal az ember, legalábbis én nem.
Másnap reggel autózom az autópályán kifele. Hirtelen beúszik a tudatomba egy név, először ingatom a fejem – már megint lány?, neee....aztán hangosan felröhögök. Feltámad bennem az anyatigris meg a hormonok. Nem adlak, kisember. Akár fiú leszel, akár lány.
Tíz nappal később
Ott a gyerek – mondja a doki, pedig jóformán kezébe se vette az ultrahangot. És né, tényleg ott van. Kis izé a monitoron, jó szívhangokkal. Na mi legyen vele, kérdi. Kijelentem, nem akarok súlyos fogyatékost, inkább akkor a kockázatosabb vizsgálatok. Ja és nem akarok feküdni, betegállományban lenni sem, nem akarok veszélyeztetett lenni, elég a „normál” terhesség, arra se könnyen szánom rá magam.Nem beszél le arról, hogy vállaljuk, sőt. Ha maga így teherbe esett, akkor emberi számítás szerint arra is alkalmas, hogy kihordja és megszülje. Onnantól meg már nem az én feladatom tanácsot adni... szedjen folsavat.
Misztikus dátumok. Az UH és a számolgatás eredménye az, hogy a baba anyám születésnapján fogant, és a nagyanyám születésnapján jön majd világra. A világ és az ő folyása.
Hát, nem látszol feldobottnak – mondja a kedves asszisztens a pultnál. Naná, miért is lennék, az ebihalacska erősen keresztezte a számításainkat.
Hazafelé felhívom anyámat, nem áll szándékomban még elmondani, de kibukik a dolog. Nem lelkesedik az újabb unokáért, pedig életét-vérét, szinte minden energiáját -szabadidejét a meglévőre áldozza, 13 hónapos és 3 éves kora közt ő volt vele gyesen. Végülis megértem én őt is. Hetvenegy éves, szélsőségesen kockázatkerülő, aki szerint ez maga a felelőtlenség. Aki énutánam születhetett volna, azt ő nem vállalta akkor, az élet pedig később nem igazolta, hogy olyan nagyon vállalnia kellett volna, negyvenegynéhány éves korában maradt özvegyen, még én is általánosba jártam csak. Értem. De ő ő volt, én meg én vagyok, az akkor volt, a most pedig most van.
Ülünk a teraszon az emberrel, mutatok papírt-képet. Rám néz. Eddig finoman szólva ő sem lelkesedett a dologért (megőőrültél, NEGYEDIK?), volt jó néhány, felszínen teljesen másról szóló veszekedés az elmúlt napokban. Elmosolyodik halványan, rámnéz és megkérdezi: és te igazából mit szeretnél? Meghatódom, és kis híján a nyakába borulok. Talán mégse véletlenszerűen választottam.
Tudod, legszívesebben azt, hogy se szülőszoba, se abortusz. De mivel hogy ez már nem lehetséges, hát akkor inkább.....majdcsak felnő valahogy. De a gyereknek még egy szót se...ráér.
Isten hozott, kisember, a Föld nevű bolygón, kezdődik a kaland, és garancia nincs semmire sem. Jól meggondoltad? Mi várunk téged, ha már így alakult.
Este bebújok a hálóingembe, amire egy nagy nyúl és egy kisebb nyúl van ráhímezve. Cégünk logója és reklámja, nyilván.
Majdnem másfél hónappal később
Az Istenhegyi Géndiagnosztikán ragyogó pofával nyomják a kezembe a Down-kór vérvizsgálati és ultrahang eredményeket. Eddig kitűnő. Otthon az egyik képet ottfelejtem a számítógépnél. A lányom nézi, ez miiii, űűűrlény? Nem, az a testvéred.
Miiii? Én neeeem akarok kistestvééééért. Neeeeem akarooom. Neeeeeem. Neeeeeem.
Na jó, ha muszáj, akkor legalább hugi legyen.
Tudod mit, kispofám? Egyelőre erre azért nagyobb az esélyed, mint a lottó ötösre.
Ötven százalék, kereken.
Vakmacska
