A vágyát és szexuális szükségletét mindenki ki szeretné elégíteni, de nem biztos, hogy a partnerünket kívánjuk meg.
Az élet egyik nagy kérdése a hűség - amit már mi is sokszor megrágtunk, aztán kiköptünk, hogy megint újra és újra elővegyük - s a hozzá kapcsolódó morális kérdések. Mégpedig azért, mert az ember olyan furcsán összerakott lény, hogy a belső késztetése, vágya sokszor ellentmondásba kerül a társadalom, s ezzel együtt a szűkebb környezete és saját maga elvárásaival. A vágyát és szexuális szükségletét pedig ki szeretné elégíteni, akár az éhségét és szomjúságát, s közel sem biztos, hogy akit megkívánunk, az a feleségünk, férjünk, vagy tartós partnerünk.
Egy alapvető szükségletből így keletkezik a feloldhatatlan feszültség, amiből az elvárásoknak megfelelően kijöhetünk jól, vagy cselekedhetünk megbotránkoztatóan esetleg folytathatunk eltitkolt viszonyt, a végeredmény azonban valahogy mindig csak félmegoldás. S bár az emberek jelentős része nyugalomban éli le az életét, szeretetben és megelégedéssel, a színfalak mögötti lemondásokról sokan soha nem beszélnek. A kutatók pedig kereshetik a magyarázatot még sokáig arra, hogy a nők miért monogámabbak, mint a férfiak, s hogy társadalmilag elévült-e a házasság intézménye, azon belül pedig a hűség fogalma.
A szex, bár jó dolog, sokkal többről szól, mint egy aktusról, s ezzel már általános iskola felső tagozatában tisztában vagyunk. A fajunk létfenntartása múlik rajta, ami egyéni szinten is befolyásolja az életünket, így irányít minket a genetika, s zavarja össze a dolgokat teljesen.
Már az állatvilágban is megfigyelhető, hogy egy adott hím a genetikai állományának terjesztése érdekében félrelép, hogy minél több életképes utóda legyen, melynek a fele az ő génállományát örökli majd. Ebből kiindulva, teljesen érthető a férfiak hozzáállása is, még ha nem is paskolgathatjuk meg őket, hogy milyen ügyesen biztosították magukat a jövő számára. De ne gondoljuk, hogy az állatvilágban nincsenek ellentmondások, a nőstényeknek ugyanis pont, mint nekünk, körültekintőnek kell lenniük, hogy kivel párosodnak majd, mivel az utódokat nem kis energia felnevelni. Nem mindegy az sem, hogy hány utódot tudnak felnevelni, hiszen kevés fajnál jellemző, hogy mindkét szülő aktívan gondozza a piciket. Érthető tehát a nők ragaszkodása is, hiszen az utódokat nyilván nem egyedül akarják felnevelni, ezért törekszenek a hímmel ellentétben hosszú távú kapcsolatra. Valami tehát régóta nem passzol a biológiában, igaz, az állatok nem csinálnak morális kérdést a hűtlenségből.
Az állatok körében a poligámia-monogámia egyensúlyát az is befolyásolja, hogy milyen a környezet, azaz milyen feltételekkel bír egy adott hely. Ha van elég táplálék, viszonylag könnyebb az élet, több nőstényt tart a hím, ha viszont cudar körülmények között élnek, mindkét félre szükség lehet az utód felnevelésében, ezért a hűséges hímek kerülnek előnybe, s a monogám pároknak lesz nagyobb esélye az életben maradásra. S ezzel el is jutottunk oda, hogy az ember miért törekszik arra, hogy egy társa legyen. Nem a költői romantika, vagy a túláradó szerelem miatt, egyszerűen az utódok életképessége miatt, még ha kiábrándító is.
Kutatók arra világítanak rá minket, hogy a világ változásával a párkapcsolatok élettartalmában is változásoknak kellene lennie. Ma már nem egy hosszú kapcsolatra lenne szüksége az embereknek, hanem több rövidebb kapcsolatra, ugyanis ahogy fejlődik és változik a személyiségünk, úgy változik a párkapcsolatokban az igényünk is. Az egészséges tehát az lenne, ha 2-3 társsal élnénk le az életünket, hogy életképesebb és boldogabb kapcsolatunk lehessen a partnerünkkel. Hogy ezt a jövőben hogyan oldja meg az emberiség, nem tudni, a válási statisztikák mindenesetre igazolják a kutatók véleményét. S bár társadalmilag elfogadott és gyakori a házasságok felbontása, sokan mégis elítélik a válást. A hűtlenség tehát egy szükséges rossz marad továbbra is, egy félmegoldás, mely alapvető a belső vágyunk és a valós lehetőségeink között feszül, s mellyel továbbra sem tudunk kezdeni semmit, csak ideológiákat gyártani rá.
