A hisztire mindenki máshogyan reagál. Van, aki faarccal nézi, van, aki üvölt és van, aki odacsap. Pedig a gyereknek csak szeretet, türelem és következetesség kell.
Mit csináljon a szülő, ha mondjuk Pityu földön fekvős hisztit csap a boltban? Szerinte melyik megoldás a jó? Menjen tovább és nézze meg a cipőket, mintha köze nem lenne a gyerekhez? Vagy omoljon Pityu mellé és nézzék együtt a közelgő biztonsági őrt? Esetleg kezdjen el nevelő szándékkal üvölteni, amitől a fél emeletben megfagy a vér?
Vagy fenyegetőzzön, hogy kiüti Pityut a haja alól, ha nem kel föl azonnal? Sőt, lehet, hogy ki is üti? Bár tudjuk, hogy olvasóink többsége remekül oldja meg ezeket a helyzeteket, a való világba kilépve mindegyik verzióval találkozhatunk. Van, aki üvölt, van, aki faarccal várja a felhők elvonulását és van, akinél elszakad a cérna és odacsap. Jelenetek a hisztire, egy felvonásban.
Az okos döntés
Ha tudományos alapokra helyezzük a hiszti kezelését, azaz széles körben tájékozódunk, ha lehet, szakemberek véleményét is figyelembe véve, rájövünk, a legcélszerűbb megoldás a kiskorban hevesen jelentkező „rohamokra” a következő: türelem, szeretet és következetesség. Ehhez szerintem Teréz Anyának kell születni, de ez csak az én gyengeségemet mutatja. Vannak ugyanis élő képviselői a hiszti tökéletes kezelőinek. Ők azok, akik a leglilább fejű és leghangosabban üvöltő gyereket is mosolyogva tudják ölelgetni, s van türelmük a legnagyobb nyüzsgésben is kivárni, amíg elszáll a dühöngő gyerek gőze. „Majd kinövi” - mondják mosolyogva, miközben az őrjöngő gyerek lekarmolja a bőrük felső két milliméterét. Hiába, az ilyen asszonyokból előbb vagy utóbb szent lesz. Ők azok, akik a leghosszabb rohamot is kibírják várni, s képesek a szoba előtt dekkolni, ahová beküldték lenyugodni a gyereket.
A következetlen típus
Gyarló emberek vagyunk, ezért előfordul, hogy néha ellentmondásosan viselkedünk. Például képesek vagyunk tényleg normálisan reagálni a hisztire az esetek többségében, van azonban olyan, hogy belekeveredünk a hisztispirálba és lemegyünk a gyerek szintjére. S hogy kiengedjük a gőzt végre, olyanokat csinálunk, amit később megbánunk, például sakál módjára üvöltünk, hogy „Hagyd már abba ezt az üvöltést, mert itt hagylak, aztán cirkuszolhatsz!” Ha ennél is nagyobb ökörséget akarunk mondani, akkor nemhogy azzal fenyegetjük meg a labilis állapotú gyereket, hogy magára hagyjuk (amitől nyilván csak még jobban behergeli magát), hanem kilátásba helyezzük, hogy szólunk például a biztonsági őrnek, aki amúgy is figyeli már. Ettől persze egyáltalán nem lesz a gyereknek jobb, sőt, komoly frusztrációt építünk benne és még jobban fog félni, esetleg még üvölteni is, de nekünk egy kicsit segít, mert kiengedtük magunkból az állatot. Igaz, a szituáció megoldásához egy centivel sem kerültünk közelebb, ráadásul rengeteg hülyeséget összehordtunk a gyereknek. Ha nagyon mélyre megyünk, még a mumussal is megfenyegetjük.
A lekenyerező
A hiszti kezelésére sokan használnak sikeresen különböző elterelő hadműveleteket. Ilyen például, a „Nézz oda gyorsan, milyen helyes kiskutya!” felkiáltás, vagy egy kedves kis gyerekdal elsütése. Más kategória azonban, a „Ha abbahagyod, megveszem a csokit” verzió, ami nem csak a lekenyerezés műfajába tartozik, hanem pavlovi reflexként fixálja a gyerekben, hogy hisztizni tulajdonképpen kifizetődő. Ha nem figyel a szülő, igen hamar belegabalyodhat ebbe az ördögi körbe, a gyerek ugyanis nem hülye, nagyon hamar megtanulja, hogy ha nyilvános helyen hangoskodik, a mami hamar rááll a dologra, amit kér, csak ne hozza őt kínos szituba. Rövid távon tehát lehet, hogy megússzuk egy Túró Rudival, vagy matricával, hosszú távon viszont betettük magunkat a vesztes pozícióba, hiszen minden közértes, bolti és utcai hiszti elvesztésével azt bizonyítottuk, hogy félünk tőle, s mindent megteszünk azért, hogy abba hagyja, azaz beismerjük, hogy ő az erősebb.
Az idegbeteg
Vannak, akik következetesek a hisztivel kapcsolatban, nincs kecmec, bekattannak tőle. Ilyenkor mindkét fél egy szintre kerül, üvölt a gyerek és üvölt a szülő. Külső szemlélőnek egy idő után teljesen egyértelmű, hogy a gyerek nem másért üvölt, mint a szülő viselkedése miatt, azaz a feszültség kezelésére soha nem látott még más módszert, csak ezt. Hogy náluk hogyan ér véget egy-egy roham, nem tudni, a legvalószínűbb, hogy aki előbb belefárad a harcba, az enged. Ez a hiszti kezelési módszer pedig, mint egy domináns gén, jó eséllyel öröklődik tovább, s a kisfiú, aki ma még a mamival üvölt, nem sokára a saját gyerekével fog, hiszen neki ez a természetes.
A tettleges állat
„Nem hallgat a jó szóra ez a kölyök, csak a pofon hozza vissza.” Ezzel érvelnek a legtöbben, miután a hisztiző, toporzékoló gyereküknek lekevertek egyet. Persze egy jókor érkezett anyai, apai pofon extrém esetekben elfogadható, vannak azonban olyanok, akiknél hamar kinyílik a pofonláda. Mert "Egy kis fenékre veréstől nem lesz semmi baja" - mondják ilyenkor, a szituáció megoldásától azonban ők is olyan messze vannak, mint Makó Jeruzsálemtől. Közhely ugyan, de mégis igaz, hogy az erőszak erőszakot szül, vagy csak pusztán félelmet. A gyerek, ha azért hagyja abba a sírást, mert bántani fogják, továbbra sem kezeli megfelelően a belső feszültségét, csak egy nagyobb valami veszi át az uralmat a düh és a hiszti fölött: a félelem. S míg a legtöbb ember agyán csak átsuhan, hogy de jó lenne egy pofonnal elcsendesíteni az üvöltő kölköt, addig néhányan komoly terrorban tartják a gyereküket, amitől egyre labilisabb idegállapotba, ezzel pedig további hisztikbe sodorják őket. S persze mindenki úgy viselkedik a saját gyerekével, ahogy akar (tényleg?), sokan a háziállatukat sem bántják, nemhogy a gyereküket.
