Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ki tudja, miért, mostanában kicsit szentimentálisabb hangulatban vagyok. Az is lehet, amint öregszem, szociálisan érzékenyebb leszek, s olyan dolgok is foglalkoztatnak, mint előtte sosem. Ilyen többek között az istenkeresés, saját életem számvetése, a bálnavadászat visszaszorítása és az eleve elrendeltetés kérdése. Mielőtt kihúzzátok az adsl-t a falból, megnyugtatlak benneteket, hogy nem készülök magamat lehúzni a klotyón egyelőre, kardomba sem dőlök, csak mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy jó nekünk. Közvetlenül utána pedig azon, hogy megérdemeljük-e, s hogy ha ezt most így átgondolom, nem lesz –e rögtön rossz, nem üt-e be valami cunami, mert hát nem tudja az ember rögtön lekopogni a dolgokat háromszor, ráadásul fán. Azon is sokat morfondírozok, hogy vajon van-e valami saját érdemünk ebben az egészben, vagy csak Isten, Buddha, felettes tudat, vagy egyéb világnézet szerinti valaki kegyelme miatt tartunk most itt és most úgy, ahogy. Filozofáljunk hát két ünnep között együtt azon, hogy mindenkinek van-e esélye a boldogságra? Még akkor is, ha az mindenkinek mást és mást jelent és máshogyan is mérik. Nem kell persze megijedni attól, hogy a Porontyon a filozófia mélységeit fogom felszántani, de azért moralizáljunk egy picit.
Van a régi házunknál egy család, akikről alig tudok valamit, távolról szoktam csak figyelni őket, s erősen elgondolkodtam mindig rajtuk. Hol sajnálom őket, hol haragszom a szülőkre, hol magamat ostorozom azért, mert túlságosan vagyon központú lett a gondolkodásom, legalább is hozzájuk képest, s nem látom a lényeget. Alapvetően azonban nem tudom, hogy az általam ismert fakkok közül melyikbe tegyem őket. Adott egy házaspár, s hozzá négy vagy talán már öt gyerek, ahol a legidősebb kisiskolás, a legkisebb pedig higanyléptű totyogós. Szemlátomást nem jól élnek, a babakocsi folyton összecsukódik a kicsi alatt, a ruhák több generációt kiszolgáltak már, anyának egy kötött pulcsija és egy melegítőnadrágja van, akárcsak apának. De hát hogy írhatom én le azt, hogy nem jól élnek?! Egyáltalán ismerem őket? Saját értékrendem szerint nyilvánvalóan nélkülöznek sok mindenben, de a mai kor emberének ez amúgy is mást jelent, mint mondjuk anyáinknak.
Drukkoltam nekik, főleg a gyerekeknek már az első pillanattól kezdve. Mert a számos csemete közül az elsőnek csodaszép hátizsákja volt és mindig tiszta ruhája és illedelmesen vette az akadályokat. A gyerekeket anya egyedül hurcolta végig reggel és délután a szélrózsa minden irányába, a siserehad pedig tündérien kanyargott utánuk.
Szegénység ide, vagy oda, szemlátomást nagy szeretetben élnek, nem baj, ha anyáék nem túliskolázottak, valahogy csak eléldegélnek, a gyerekek pedig biztosan kitörnek ebből a közegből. Mert minden gyerekben ott a lehetőség, hogy ő majd máshogy és máshol él, bizonyít, felemel, megváltoztat és megvalósít.
„Miért gondolod, hogy egy gyerek túl tud lépni azon, amit otthon lát és hall minden nap? A legjobban a család determinálja, hogy meddig képes egy gyerek fejlődni.” Ezt már az ex-csoporttársam fejtette ki egy átpoharazgatott szombat este után, gondoltam valamit csak tudhat, jó évtizednyi kisvárosi tanítás után. „Önmagukban a szociális támogatások nem fognak megváltoztatni, felemelni például egy kevésbé jómódú társadalmi réteget. A szomorú az, hogy még az sem elég, ha füzetet és tollakat adsz nekik, ha hiányzik a családi motiváció.”
Ha hiszek neki, akkor egy cseppet sem csodálkozhatnék azon, hogy a család első gyermeke nem a legjobb tanuló. Sőt, egyáltalán nem az. S csak szomorúan nézhetném őket, hogy hát igen, mégis csak eleve elrendeltetett egy sors? Megint egy álommal kevesebb? Miért csak a magyar népmesében van világmegváltó szegénylegény? Így pedig csak a válaszokat keresem, hogy vajon a világ ismerete, a versenyképes tudás mennyire és milyen módon függ a családi háttértől.
A kérdésem tehát az, hogy az adott egyén lehetőségeire, felemelkedésére mennyi és milyen hatást gyakorolhat a környezete, egy elhivatott pedagógus, egy jó osztályközösség. Egy családi támogatás hiányából adódó látszólagos hátrányt le lehet-e dolgozni hosszútávon? Hogyan? Mi kell hozzá? Mert hát csak legyen lehetőség egy szegény és egyszerű családból is egyetemre menni. Kell-e jó géneket örökölni, vagy mindent eldönt az, hogy honnan jöttünk? Még sem igaz az idézet, s a lényeg az, hogy honnan jöttünk, nem pedig az, hogy hová tartunk?
