34.hét .jpg)
Valaki nem olyan rég azt írta az egyik írásomhoz, hogy úgy látja, elérkeztem a terhességem azon fázisába, amikor már semmi sem tud felizgatni, és fát lehet hasogatni a hátamon. Nagy igazsága volt. Múlt héten ugyanis elúszkáltam a védőnőhöz, majd fél órával később haza, és azóta is hiába vizsgálgatom magam, nincs bennem felindulás. Pedig a rendelőben valószínűleg még sokáig remegett a levegő az izgalomtól.
Történt ugyanis, hogy a rutinnak megfelelően rá kellett állnom a mérlegre. Fel is kászálódtam, nagyjából tudtam is mire számíthatok. Nem úgy a védőnő. Félórás súlytologatás után ugyanis gondterhelten közölte:
– Ez bizony húsz kiló.
– Hát – mondom – lehet.
Aztán megsajnáltam.
– Reggel pizsamában csak 18 voltam.
– Persze, persze, meg aztán ez a mérleg sem pontos, írjunk be 16-ot.
Na, ezen megdöbbentem.
– Írhatjuk a húszat is – mondom neki- engem nem zavar. Az első gyerekemmel 17 kilót híztam, aztán egy év alatt leolvadt. Én alkatilag sovány vagyok. – Próbáltam tovább nyugtatni, de hiába.
– De mit fog szólni az orvosa? – kérdezte aggódva megint. Ezt már tényleg nem értettem. Az orvosom nem fog szólni semmit, mivel a súlyomról azóta nem értekezem vele, mióta a huszadik heti 9 kilómra nagyon komolyan a szemembe nézett, és azt mondta:
– Az sok.
Nagyon nem tetszett a reakció, mert amúgy elég laza fickó, engedte, hogy kilenc hónaposan bringázgassak Lackóval a gyerekülésben, és az sem izgatta, hogy most Félgyerkőccel öt hónaposan korizni akartam. Szóval terhesség alatti extrém sportokról hamarabb fogok vele eszmét cserélni, mint a húsz kilómról, ezt ott helyben le is szögeztem a védőnőnek.
– Jó, akkor beírom a tizennyolcat, úgyis annyi a nettója. – Nézett rám még mindig kicsit nyugtalanul, én meg majdnem elnevettem magam. Hogy alkudozik, szegény. Végre aztán leszállhattam a mérlegről, megmértük a hiperalacsony vérnyomásomat (ugye megmondtam, hogy már semmi sem izgat fel), és indulhattam haza.
Tényleg nem értem. Ha az ember van olyan állati szerencsés, hogy semmi baja a terhessége alatt, akkor kreálnak neki valami aggódnivalót? Bevallom, pontosan tudom, hogy sokat híztam. De azt is tudom, hogy le fog rólam menni. Persze nem azonnal, hiszen a szüléssel általában nyolc kiló távozik rólam a gyerekkel együtt, aki gondolom hasonlóan a tesóihoz 3600 gramm körül fog végezni a 41.-dik héten. És ha nem így lesz, akkor meg úgy, lényeg, hogy egészséges legyen.
Megmondom őszintén, mostanában engem már csak ez izgat. Mindenki más azon filózik, hogy fiú-e vagy lány, szép lesz-e vagy sem, de engem ezek a dolgok tényleg nem érdekelnek. Most visszanézve a Lackó egynapos képeit, elhűlök, milyen kis béka volt. De kristálytisztán emlékszem arra is, amikor először behozták nekem megszoptatni, csak néztem, hogy ez nem lehet, hogy ez a gyönyörű gyerek, ez tényleg az enyém.
Miért hoztam fel mégis ezt a védőnős sztorit? Egyrészt, mert a régi védőnős írásommal meglepő módon valami nagyobb kavicsot vethettem a tóba, ugyanis időről időre még mindig kapok rá visszajelzéseket magánúton és nyilvánosan egyaránt. Még ennek ellenére sem akartam már az egésszel foglalkozni, mert úgy érzem, akkor leírtam mindent, ami fontos, de ez a múlt heti dolog, ez annyira adta magát, nem bírtam ki, hogy ne meséljem el.
Másrészt viszont munkaköri leírásomba tartozónak érzem azt, hogy időnként a súlyomról beszámoljak. Ugyan én már rég nem számolom a kilókat, nem hasonlítom magamat szerintem aranyos, de úgy látszik sokakban undort és ellenérzéseket kiváltó vemhes cetekhez (amihez hasonlítanám, az már úgyis kihalt a földtörténeti krétakorban), már csak azért sem, mert sajnálnám, ha szegényt Godzilla valamelyik barátjával is összemosnák. Hiába ciki, bizony a kismamák, ha körbenéztek a többi fórumon, nemcsak azzal vannak elfoglalva, hogy bennük nő a bébi, hanem, hogy ők is nőnek a bébi körül. Úgy gondolom, hogy ez fontos, persze, beszélnünk kell róla, mégiscsak a mi testünk változik, és tetszik vagy sem, nehezen viseljük, mégiscsak nőből vagyunk. És mivel a visszajelzésekből is úgy érzem, sokan kíváncsiak, hogyan áll a szénám súlyügyileg, hát most éppen így. Lehet emésztgetni.
De most már ideje, hogy rátérjek hatalmasra nőtt pocakomra is, amit mindenki olyan kicsinek lát, bár érdekes, én már alig kapok tőle levegőt. Egyszerűen szétfeszíti a mellkasomat, és egy állandó tompa sajgással boldogít. Az az érzésem, hogy Félgyerkőc valamilyen rejtélyes oknál fogva azt hiszi, hogy a szájamon kell majd kibújnia, és egyre feljebb kúszik. Ezért most már a gyomorsav is marja néha a torkomat, vagyis ez a tünet is kipipálva. És ha a vertikális növekedése nem is szabályozható, szerencsére legalább a horizontális korrigálható a belly bra-val, amit magyarosan csak „kismama heal tanktop”-nak vagy „straptop”-nak titulálva találtam meg a neten. Lényegében egy erős sztreccs anyagból készült felsőről van szó, ami klasszul tartja és támasztja a hasat. Nagyon kényelmes, és megvan az az előnye a haskötővel szemben, hogy nem csúszkál el. A haskötő is szuper dolog egyébként, esténként már inkább arra van szükségem, hogy ne fájjon a hátam annyira.
Szóval továbbra is megy a hasamban a honfoglalás, én meg csak tehetetlenül bámulom, hogy éppen merre türemkedem, felfelé vagy kifelé, mert oldalt és lefelé biztosan nem. Pedig nem bánnám, ha egyszer végre megint vehetnék egy olyan igazán klassz mély levegőt. Mondjuk a legközelebbi védőnői látogatásom előtt.
Panzej
