Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy-egy tudományos felmérés bemutatásakor ritkán szoktam elárulni, hogy én mit gondolok az adott kérdésről, de most kivételt teszek.
Egy-egy tudományos felmérés bemutatásakor ritkán szoktam elárulni, hogy én mit gondolok az adott kérdésről, de most kivételt teszek. Tehát rögtön elöljáróban: nem osztom azoknak a véleményét, akik szerint egy gyereknek semmi szüksége mobiltelefonra. No nem az egészen aprókra gondolok, hiszen a homokozóban tényleg felesleges. Viszont ahogy nő a gyerek, úgy egyre önállóbbá válik: a napja egy részét már egyedül tölti, az iskolába/iskolából is felnőtt kíséret nélkül közlekedik, és esetleg még különórákra is szalad - szintén nélkülünk. Szerintem az önállósággal együtt rögtön egy mobiltelefon is „jár” neki. Hogy miért? Mert biztonságot nyújt akkor is, ha segítség kell, és akkor is, ha segítség éppen nem kell, hanem egyszerűen csak anyai-apai szóra vágyik a nagy önállóság közepette - mert ilyen is van, kár lenne tagadni, nincs ebben semmi rossz.
Nem gondolom azt sem, hogy a mobiltelefon - a számítógéppel, a tévével és a gyorséttermi hamburgerekkel együtt - eleve az ördögtől való lenne, amitől minden jóravaló szülő óvja, védi és leginkább tiltja a gyerekét. Viszont tudni kell okosan élni - és együtt élni - velük. Ezzel el is jutottunk vesszőparipámhoz, az arany középúthoz. Az arany középúthoz, aminek megtalálása jóval több időt és odafigyelést kíván, mint egy kategorikus tiltás kimondása. Kövezzetek meg, de én mindig is úgy gondoltam, hogy aki felesleges úri huncutságnak minősíti a mobiltelefont, kidobja (vagy meg sem veszi) a tévét vagy a számítógépet, netán még a gyorsétterem tízméteres körzetébe se hajlandó betenni a lábát, az bizony a dolgok könnyebbik végét fogja meg. Kimondani, hogy „fúj, csúnya, piszkos, nekünk nem kell”, mindig egyszerűbb, mint a maga szintjén megismertetni a már egészen kisgyerekkel a pro és kontra érveket, megtanítani őt mérlegelni, és megmutatni neki, hogyan tudja a hasznos és jó részét „kimazsolázni” mindannak, ami - teszik, nem tetszik - mégiscsak körülveszi a világban, és akkor is körül fogja venni, ha mi már nem leszünk mellette, hogy eldöntsünk helyette, mi a jó és mi a rossz.
No, és akkor jöjjön a tudomány, ami nélkül nem múlhat el poszt. Hogy passzoljon a fenti eszmefuttatáshoz, egy olyan amerikai felmérést választottam, amiben arra voltak kíváncsiak, hogy a mobiltelefon használata miként befolyásolja a gyalogosként közlekedő gyerekek biztonságát. Ehhez 10-11 éves gyerekeket választottak ki, szám szerint hetvenhetet (hehe, úgy látszik, az amerikai tudósok is magyar népmeséken nevelkedtek), mégpedig olyanokat, akik a már hosszabb ideje közlekedtek önállóan, így rutinos gyalogosnak számítottak. Nem kell persze megijedni, nem úgy történt a dolog, hogy a kíváncsi tudósok egy fa mögül lesték, hogy elüti vagy nem üti el a gyereket az autó, és húzták a strigulákat, dehogyis. Éppen a másik „ördögtől való” modern vívmányt, a számítógépet használták a közlekedési helyzet modellezésére.
A gyerekek egy utcarészletet láttak a monitoron, ahol mindkét irányban különböző sebességgel jöttek-mentek a járművek. Tizenkétszer kellett átmenniük a kijelölt zebrán úgy, hogy a vizsgálat egyik résztvevője hat, véletlenszerűen kiválasztott átkelés alkalmával telefonon felhívta őket, és valamilyen semleges témáról beszélgetést kezdeményezett velük.
A Pediatrics című lapban közzétett vizsgálatból kiderült, hogy a telefonbeszélgetés egyértelműen megosztja a gyerekek figyelmét, ami a közlekedés biztonságának rovására megy: a mobiltelefonján csevegő gyerekek hosszabb ideig tétováztak a járdáról való lelépés előtt, ennek ellenére gyakrabban léptek féktávolságon belül a közeledő autó elé, ami a gyalogosgázolások és ütközések számában is megmutatkozott - a virtuális térben bekövetkezett baleseteknek szerencsére az áldozatai is virtuálisak voltak. Különösen nagy volt a „balesetek” száma a fiatalabbak körében, illetve azok esetében, akik az élet egyéb dolgait is kevesebb odafigyeléssel végezték, illetve máskor is szívesen szembehelyezkedtek a szabályokkal. Fontos megállapítás volt, hogy a tapasztalt gyalogosnak számító gyerekek is jóval többet hibáztak, ha beszélgetés közben kellett végrehajtaniuk a valós életből már jól ismert és százszor begyakorlott feladatokat.
Nagy meglepetéssel persze nem szolgált a felmérés, hiszen nem véletlenül tiltják a közlekedési szabályok a járművezetéssel párhuzamos telefonálást. A kutatók kiemelik, hogy a közlekedés egyébként is olyan sokrétű mérlegelést kíván meg ahhoz, hogy a gyalogos a jövő-menő járművek távolsága, sebessége és gyorsulása ismeretében éppen a megfelelő pillanatot válassza ki az úttesten való áthaladáshoz, hogy felesleges és veszélyes újabb tényezővel bővíteni az enélkül is bonyolult feladatot, különösen a gyerekek számára. Más szóval, már rögtön az elején nyomatékosan hangsúlyozni kell a vadiúj mobiltelefon-tulajdonosnak, hogy a csevegést mindig kötelező befejezni, mielőtt lelép a járdáról. Mert nincs az a fontos beszélgetés, ami megérné a kockázatot.
