Múlt héten megjelent egy kajálós poszt, amit még három hónapja írtam, és már teljesen el is felejtettem, és karácsony, meg miegymás miatt most került felszínre. Mindenesetre érdekes volt ennyi idő után újra olvasni, és bár sok minden megváltozott azóta, azért a probléma még most is fennáll. És igazatok van, Abigél elkezdett azóta egyedül enni, ennek azt hiszem ideje is volt, így 15 hónaposan. Érdekli is a dolog, de azt a technikát még nem sajátította el, hogy a kanalat egyenesen a szájához tudja emelni, felemeli, aztán mielőtt a szájába tenné, fordít egyet rajta, így a kanál teljes tartalma az ölébe és a padlóra ömlik. Ez különösen kellemes olyan ételek esetében mint például a tegnapi csirkés bulgur, kaja után a konyhát és a szobát is fel kellett teljesen porszívózni, de azért porszívózás előtt még megcsúszott nélhány bulgurszemen, hanyatt esett és beverte a fejét.
Ezzel a kanalazással el is van öt percig, aztán teljesen érthető módon megunja, hogy kanalaz, kanalaz, de soha semmi nem érkezik a szájába, és onnantól etetni kell. Én tehát továbbra sem tudok enni, aztán mihelyt befejezte, azonnal ki kell venni az etetőszékből, mert mindig valami nagyon fontos dolga van, elrohan, én megkönnyebbülten sóhajtok egy nagyot, majd általában kilencven másodperc alatt elvégzi a fontos dolgát és visszatér, felkéredzkedik az ölembe, ül egy percet, inni kér, megint fut egy kört, megint visszajön, almát kér és így tovább. Normálisan étkezni teljességgel lehetetlen, a húst általában úgy eszem, hogy beleszúrom a villát a közepébe, és körberágom, miközben a másik kezemmel őt szolgálom.
És az is igaz, hogy egy csirkemellet megsütni tíz perc, dehát azt is meg kell mosni, fel kell darabolni, be kell fűszerezni, arról nem is beszélve, hogy nem szeretem a csirkemellett, sőt, különösebben a csirkét sem. Ha egy adatlapon feltétlenül ki kéne töltenem a hobbi rubrikát, akkor a főzést írnám bele, nekem a főzés a muszakánál és a báránycurry-nél kezdődik, ha tehetném, még a tésztát is magam gyúrnám, és a kenyeret is magam sütném, mert nagyon élvezem, de sajnos még egy egyszerűnek tűnő spanyol tortilla is legalább másfél óra. Szóval mindezekre idő kell, meg bevásárlás, meg sok utánajárás, főleg húsok meg halak esetében, meg aktívan tartott fűszerkészlet. Ezért érint engem a kajálós dolog ilyen mélyen, na de elég a nyavalygásból, mert nem is erről akartam ma írni.
Hanem arról, hogy azt figyeltem meg, hogy Abigél kezd egy kicsit durva lenni, ami nem nagyon tetszik, persze egyik szülőnek sem tetszik, ha a gyereke agresszív. Meg azt is tudom, hogy ez afféle életkori sajátosság, de ilyenkor persze önkéntelenlül felmerül a gondolat, hogy mit kéne máshogy csinálni. Egyelőre nem szabadult el a pokol, nincs csípés meg harapás, viszont mindent dobál. Régen szépen odahozta a könyveket, most egyszerűen hozzámvágja, ha végeztünk a mesével, vagy csak megunta, ugyanilyen durván kiüti a kezemből. Pelenkázás közben rugdos, és kedvenc hobbija, hogy jó erősen megmarkolja az orrunkat és elkezdi csavarni, ami eléggé fáj.
És hogy tovább nyávogjak, a gyermek mostanában nagyon nehezen alszik el. Azzal nyugtattak, hogy ez most már csak ilyenebb lesz, kissé el vagyok ettől keseredve, minden este legalább egy óra mire elalszik, de az sem ritka, hogy másfél óra. Mindezt úgy, hogy hulla fáradt, már hatkor mindig az az érzésem, hogy azonnal elaludna, ha letenném. Ehhez képest ameddig tudja, húzza. Soha nem tiltakozik az alvás ellen, szívesen megy ágyba, azt sem szereti, ha bent vagyok vele, csak még jobban felpörgeti, ha kiveszem, azonnal kéredzkedik vissza a macijához, ketten dorbézolnak az ágyban. Egyszerűen nem értem, elkezdődik a fürdés, és az addig kornyadozó gyerek felvillanyozódik, elkezd fel-alá rohangálni, játszani, sikítozni, és aztán sehogyan sem tud lenyugodni. Már próbáltam homeós bogyókat, meg homeós kúpokat, gyógynövény teát, meleg tejet, éneket, ringatást, mesét, amit csak lehet, néha bealszik fél óra alatt, na akkor azt hiszem végre megtaláltam a csodaszert, másnap mindent ugyanúgy csinálunk, és ismét másfél óra. Esetleg valami tanács?
