Alapvetően én is utálom az ordító gyerekeket az áruházakban, de van, amikor muszáj magunkkal vinni őket. Sőt azt vettem észre, hogy egy bizonyos ideig még le is köti őket a kaland. Most olyat szerettünk volna, amit ritkán tesz az ember: mobiltelefon előfizetést venni. Nem akarom részletezni az okokat, de első körben a Pannonhoz indultunk a Camponába. Tudtam, hogy megmérettetés lesz, ezért az ikreket babakocsiba ültettük, és úgy óvakodtunk a szalon felé. Bent egy csomó ügyfél egy szabad szék, egy értékesítő. Számot húztunk, a várakozók száma: 6 fő. Na, én körülbelül erre számítottam. Egy darabig billegtünk az ajtóban, és mivel tíz perc alatt nem történt változás, a hely sem volt túl bababarát, ráadásul az ikreket sem kötötte le a dolog, úgy gondoltuk, sétálunk egy kicsit.
Pár perc múlva benéztünk: a számláló ugrott egyet, tehát aggodalomra nincs gond, indultunk egy másik körre. Ám amint abból visszaértünk, láttuk, hogy megjött még egy értékesítő, így megindult a menet, a mi számunkat már kettővel elhagyták.
Kati odasétált a pulthoz, és vázolta, mi a helyzet, annak ellenére, hogy mi nem voltunk ott, amikor hívtak, legyenek szívesek kiszolgálni. A hölgy viszont szigorú, szó sem lehet róla, kérjünk új számot. De hát miért? Senki elé nem tolakszunk, hivatalos sorszámmal rendelkezünk, bár az - vesztünkre - lejárt. Az új sorszám szerint megint előttünk vagy hat várakozó. A gyerekek már egyre idegesebbek, az ebédidő is közeleg. Azért két ügyfelet még végigszenvedtünk a boltban.
Csongorral végignéztük az összes vitrint, Huba meg négykézláb mászott néhány kört. Egyetlen érdekesség volt, hogy elkezdett csöpögni a víz a plafonról - gondolom a klíma hibája miatt - és az egyik értékesítő elszaladt feltörölni. De ennek a szórakozásnak hamar vége lett, és jött az ordítás. Az értékesítők robot módjára rezzenéstelen arccal tűrtek, nem hatotta meg őket a sírás.
Na én ekkor elégeltem meg. Nem akartam tovább sem a gyerekeket, sem a várakozókat büntetni, így amíg a Kati elkérte a vásárlók könyvét és rögzítette a történteket, én rendbe szedtem őket az üzlet előtt a padon. Közben érkezett egy család, bementek majd tétován kijöttek, és ezt hallom a családfőtől: Na itt sincs már kinyalva a vásárló segge, nincsenek már székek, állhatunk, mint a lovak.
Persze én vagyok a barom, miért megyek gyerekkel telefont venni. És bizonyára jogszerűen járt el az alkalmazott, nem kötelessége kiszolgálni azokat az ügyfeleket, akiknek a sorszámán már túlhaladtak. Talán valahol van erre egy apró betűs hivatkozás is. Én csupán a segítőkészséget hiányoltam. Hiába van akadálymentesítve az üzlet, ha ilyen a fogadtatás.
Hazafalé menet a T-mobile üzlet előtt mentünk el, addigra lenyugodtak a gyerekek, ott is tettünk egy próbát. Sorszámot húztunk, de nem volt rajta a várakozók száma. Mondom, akkor inkább ne kísérletezzünk, menjünk a fenébe. De ahogy kifordulnánk, már hívtak is a pulthoz, ahol azonnal két segítőkész ember is termett, és pillanatok alatt kitalálták, hogy az a papír, amit vittünk, nem elég, kell még valami más is. Jaj, de kár, hogy nem vártunk erre a hírre a Pannonnál még egy órát.
Ákos
