36. hét
Nálam jobban senki se undorodik a kórházaktól, de nincs mese, ha eddig nem, a finisben az ember menthetetlenül belekerül az egészségügy gépezetébe. Jönnek a fontosabbnál fontosabb vizsgálatok, a sorbanülés, meg a rántotthússzagú ásványvíz a büfében. Egy haszna van az egésznek, ingyen van, a horribilis magánrendelések után. Ja, és legalább már tettek papírt meg antibakteriális kézmosót a vécébe, de nyilván ez a privatizálás eredménye.
Most már hetente kell ctg-re, másnéven NST-re, másnéven nonstressztesztre járni, ami azt jelenti, hogy egy undorító gumiszíjjal a hasamra kötnek valami ultrahangszerű cuccot, és 20 percen keresztül figyelik a bébi szívhangját. Először jópofa, tizenkettedszerre (mert a végén már kétnaponta, sőt ha túlhordod, naponta kell járni) már baromi unalmas. De közben legalább volt alkalmam elképzelni, hogy ha amerikai celeb lennék, hozatnék egy ilyet a medanszié mellé, és amíg rajtam van, egy kis hölgy megcsinálná a pedikűrömet, egy másik a manikűrömet, valaki masszírozná az arcom, vagy esetleg sorikat néznék, Dextert meg dr House-t, persze nem olyat, amiben terhesnő vagy gyerek van, és különféle egzotikus koktélokat, vagy mango lassit szürcsölgetnék. Az tuti, hogy Benjáminnak kiváló szívhangja lenne!
Laborba is kell menni, hogy harmadszor is megállapítsák, hogy nem vagy szifiliszes (as if…) Most már mindenkinek kötelező az aneszteziológiai vizsgálat, mert hátha altatásban végződik a nagy nap, az altatóorvos csinál EKG-t, felírja a kórtörténetedet és megtapiz. A nőgyógyász is hetente megvizsgál a kis kezével, hogy nyílik-e a méhszáj, mert akkor már nem mehetsz a Tescóba egyedül nagybevásárolni. Ultrahangot is csinál esetleg, hogy mekkora a gyerek, ami ugyan teljesen pontatlan (pluszminusz fél kiló, vagyis semmit nem jelent egy ekkora testnél), de azért olyan jó hazamenni és mindenkinek elújságolni, hogy te jó ég, már háromésfél, tiszta apja!
Szóval mondom, utálom az egészet, de várás közben legalább van alkalmam nőtársaimat megfigyelni. Jó, nekem se kell a szomszédba menni egy kis geciségért, de kifejezetten szórakoztatónak tartom, ahogy például Bálnamama turbóban simogatja a hasát, mint egy hármas fokozatba kapcsolt masszírozógép, és közben dünnyög, hogy „Ne félj babuci, mindjárt mi jövünk!” mintha babucinak nem lenne tökmindegy, hogy anyu hol mereszti a seggét, a váróban vagy otthon a kanapén, a Barátok közt előtt. Aztán ott van a Furcsaanyuka, aki seriffkalapban mormol valamit maga elé, lefogadom, hogy magzatkommunikál. Az egy nőre jutó apukák száma kábé 0,2, és nem tudom elhessegetni az érzést, hogy aki ott van, az munkanélküli/látens meleg/papucs. Nem mintha nem tisztelném nagyon, hogy terhesgondozásra jár, de nézzétek, az is ott mintha nyálcsíkot húzna, ahogy hozza fel a feleségének a limonádét a kocsiból!
A kis Kínainő végülis aranyos, bár tagadhatatlan, hogy van valami perverz a matyóhímzéses ruhájában, és nagyon, de nagyon gyorsan fejt kínaiul keresztrejtvényeket. Eddig csak egy kismamát láttam, aki határozottan szimpi volt, csinos, ápolt, kedves arcú, és türelmesen hallgatta anyukáját, akinek viszont be nem állt a szája. Már épp gondoltam, hogy vele szívesen lennék majd egy szobában, de akkor kinyílt a rendelő ajtaja, hogy ki a következő, ő meg mint a villám bevágódott mindenki elé, és berohant bunkón, holott csak harmadiknak érkezett. Na ennyit az emberismeretemről.
