Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Anya, azaz én, a héten bulizni volt.
Anya, azaz én, a héten bulizni volt. Na jó, ez nagyon erős túlzás, inkább úgy fogalmaznék, egy nagyon könnyed, vacsorával egybekötött csevegésen vettem rész éjfélig, jót ettem, még egy pohár vörösbort is megittam, aztán hazajöttem, és hajnali egykor bedőltem az ágyba. Másnap megfogadtam, hogy soha többet nem megyek sehova.
Először is a másfél deci bortól és a késői fekvéstől egész nap szédelegtem és rosszul voltam, kialvatlanul kóvályogtam, és Abigéllel sem voltam eléggé türelmes, alig vártam, hogy végre lefeküdjön aludni. És ez az egész tulajdonképpen meglehetősen szomorú. A gyerekem apja már régóta győzköd, hogy szerezzünk egy bébiszittert, hogy esténként néha elmehessünk ide-oda, ezt persze én mindig halogatom, egyszerűen fogalmam sincs, hogyan hagynám itt a gyerekemet egy vadidegenre, hogyan lehet úgy nyugodtan elmenni itthonról, hogy tudod, felébredhet a gyereked, még akkor is, ha nem szokott, és te nem vagy mellette.
Így hát ő többnyire nélkülem mászkál, és pedig minden héten várok, hogy megérkezzen végre a késztetés, miszerint bébiszittert ide, de azonnal, és leginkább azzal vigasztalom magam, hogy nem baj, végre tudok itthon olvasni, - legalábbis azt az öt oldalt, amíg le nem csukódik a szemem. Most azonban még az elvi lehetőség is szertefoszlott, kiderült, teljesen fölösleges elmennem bárhova, a késői fekvéstől a másnapom úgyis el van rontva, Abigél ugyanis ugyanolyan korán kel, és bár egyre többször átalussza az éjszakát, néha azért még mindig szopik éjjel. Persze egy kis mozi, meg romantikus vacsora néha jó lenne, de tényleg úgy érzem, túlságosan is össze vagyunk még nőve ahhoz, hogy nyugodt szívvel szórakozni járjak.
És akkor összeszámoltam, a fél év alatt egyszer voltam moziban, egyszer voltam a gyerekem apjával vacsorázni, egyszer egy buliban (de tényleg), és még 2-3 alkalommal mentem el úgy, hogy Abigél az apukájával maradt itthon. Ez tehát átlagolva mondjuk havi egy kimenő, közös este apukával háromhavi egy, nem túl sok, nagyon nem, nekem nem. Különösen a mozi hiányzik, de nagyon, és bevallom, még akkor is, ha sokan ezért megvetnek, hiányoznak a ruháim is. Tegnap például majdnem elbőgtem magam, amikor a tavaszi nagytakarítás keretében előhúztam a komód alól négy cipősdobozt. Már el is feledkeztem róluk teljesen. Kinyitottam őket, és ott sorakoztak sorban, a lábamra várva, a kedvenc pántos, fekete magas sarkú szandálom, évek óta hordtam, egy gyönyörű kék magas sarkú szandál, egyszer volt csak rajtam, egy törpesarkú fehér szandál, és egy barna kiscipő. Tavaly egyiket sem hordtam, hiszen nyáron már bőven terhes voltam, és persze idén sem fogom a babakocsihoz, nyilván a mostani nyarat is vietnámi papucsban nyomon végig, mint a tavalyit. És akkor hirtelen arra gondoltam, mi van, ha már soha nem hordom őket? Ha már soha nem lesz rajtam magas sarkú? Ha most már életem végéig vietnámi papucsban fogok járni, télen meg bundáscsizmában, hogy ne fagyjak meg a játszótéren? És ez csak az egészen apró, banális kezdete a „mit nem fogok soha többet csinálni” listának, amit nem is akarok folytatni, fél év nagyon sok idő, és borzasztó látványos Abigél fejlődésének a szempontjából, és ugyanilyen látványos azon dolgok tekintetében, amikkel viszont egy tapodtat sem haladtam előre az életben, amióta Abigél megszületett. Anya, azaz én, egy pillanatra elszontyolodott.
Mindeközben Abigél jobban ragaszkodik hozzám, mint valaha. Ha kimegyek a szobából, reklamál, mostanában egyre többet kell cipelgeltni, pedig ez nem volt jellemző rá, így elmenésről tényleg szó sincs. Persze nagyon jó érzés, hogy szeret velem lenni, néha csak ülünk a teraszon és nézzük a virágokat. Állandó figyelmet és visszajelzést vár, folyamatosan kommunikál minden testrészével, és megállás nélkül dumál, dedede, meg bababa, változatlanul imádja az almát, kap már barackot, krumplit, meg répát. Nagyon nagy területeket bejár, kúszik, mászik, csúszik, forog, emeli a fenekét mint egy hernyó, és pár napja már négykézláb állásba is felküzdötte magát, és hátrafelé tolat. És már tud bújni, befúrja a fejét a nyakamba, a karjaival átölel és röhög. És anya, azaz én, ilyenkor nagyon boldog.
