Húsvét, punk, elvágyódás

Nézem a Balaton-parti meleg szobából a húsvéti szakadó hóesést, közben a tojásokat festem. A gyerekek váltig állítják, hogy idén a nyúl a télapót küldi maga helyett, de szerintem ez csak egy kisebb armageddon. Akárhogy szépítem, néha mehetnékem van, mindegy, hogy merre, csak el. Oda, ahol mondjuk nem fagyok meg évi hat hónapon keresztül. Vagy oda, ahol meglepő természetességgel tovább tudnak lépni olyan dolgokon, amiken mások már évtizedek óta túlhaladtak.



Amikor a térképre nézek, akkor jövök rá, hogy alapvetően hazafi vagyok. Mert azért jó érzés átsétálni a Lánchídon, lihegve felcaplatni a Gellért-hegyre, vagy gyerekkel és/vagy kutyával kimenni a Hajógyári szigetre, de nem csak úgy, hogy ez mennyire szép - mert nyilván a máshol is szép - hanem úgy végignézni a tájon, hogy ezek a helyek egy picit mind mi vagyunk. Nem a történelemkönyvekben, hanem a kövekben, a fák a molekuláiban hagytunk nyomot mindannyian, s érezzük az egész hazánkat, tudunk egymásról.



Tudjátok, a gyökerek, amelyet mindenki keres. A napi kapcsolatok. Ehhez nem tudom, mennyire lehet elég a fórum, az e-mail, a chat, a mobil és a skype. Teszem azt, a felugrom, benézek, átjövök, találkozzunk, fussunk össze, mit szólnál egy kávéhoz, lejöttök a játszótérre lehetősége nélkül akár XXI. századi kommunikációs halottak is lehetünk.

De hát honnan tudjuk, hogy itthon jó nekünk, ha soha nem megyünk el, hogy más szögből nézzünk vissza? Ha nem nézünk sehol körül, nem hozzuk haza, ami máshol jobb, ami máshol már napi rutin, vagy örülünk, hogy máshol bezzeg annyira elkeserítő és béna, akkor nem fog változni semmi, sem a világ, sem az érzéseim. Kozmopolita helyett konzumidiótákként halunk meg?

Ha elszalasztottuk azt a remek időszakot, amikor még család nélkül utazgathattunk, dolgozhattunk, tanulhattunk volna az országban vagy a világban, még mindig nincs veszve semmi, mert lépni soha nem késő. Amíg van benzin és gázolaj, a hogyan talán nem is akkora gordiuszi csomó, mint inkább a mikor. Gyerekkel? Vagy előtte? Vagy utána? (az utóbbi természetesen vicc volt). Mert szülni valahogy mindenki igyekszik hazajönni. Többen váltanak megint Magyarföldre, amikor az iskolai alapokat kell megerősíteni, s az első néhány évet itthon járják a gyerekek. A bátrabbak még az ovit is kint kezdik a csak magyarul beszélő kölkökkel, s hiába mondják, hogy később milyen jó lesz nekik, az első időszak kőkemény mind anyának, mind a sarjnak. És a hiányzó gyökerek? Jó nekünk, ha a gyerekeink már nem annyira magyarok, mint mi? Nekünk egyáltalán jó, hogy annyira azok vagyunk?

Nem tudom, hogy végül megéri-e hátrahagyni mindent, s éveken keresztül egy idegen társadalom idegen perifériáján élni. Hosszú időszakon keresztül segítség, barátok, sikerek nélkül, csak abban reménykedve, hogy ha nekünk még talán nem lesz annyira jó itt, de a gyerekeinknek már sokkal könnyebb lesz.

Milyen érdekes, sokan pontosan ezzel az indokkal nem mennek itthonról sehova. Innen nézve én gyáva és kispályás vagyok, mert nem érett meg bennem a váltás gondolata? Másoknak az a gyáva, aki megy. Hogyan tovább? Hol van akkor az igazság? Azok, akik elmentek, vajon mikor jönnek vissza? Hogy sokan tényleg maradhassanak, mert jobb lett minden.

Szóval mennék én is. Biztosíték nincs, hogy máshol jobb lesz, csak más. Mégis, akárhányszor komolyabbra fordul egy-egy lehetőség, beköltözik a gatyámba a para. Mert mondani olyan könnyű, de hát dönteni pedig annyira nehéz, főleg, hogy már mások életét is megváltoztatom vele.

A napok és hangulatok változnak. Hol Beatrix Potter-i vidéki csendre vágyom, hol pedig csak azért, hogy végre kiszálljon belőlem az ideg, fel-alá autózom Somogy megye egzotikus területein, rongyosra hallgatva az élet igazságait üvöltő Bad Religion cd -t. Lehet jól dönteni, amikor az egész életünk széna, vagy szalma? Vagy mégsem? Lehet, hogy az a válasz, hogy az otthon tényleg csak ott van, ahol mi vagyunk?
Oszd meg másokkal is!
Mustra