Hétköznap kora reggel, a laboratórium előtt kígyózó sor áll, mintha ingyen osztanának valamit.
Hétköznap kora reggel, a laboratórium előtt kígyózó sor áll, mintha ingyen osztanának valamit. Az amúgy is hányingerrel küszködő koraterhes kismama beáll a sor végére és fohászkodik, hogy el ne ájuljon vagy szánja meg valaki és engedje előre.
Amikor egy óra múlva végre sorra kerül, már pocsékul érzi magát. Ez történt hat éve.
A minap vérvételre mentem az Örs vezér téri rendelőintézetbe. Negyed kilenckor nyomtam meg a sorszámkérő gombot, amelyről leolvastam: hatvanhárman várnak még előttem. Felidéztem, amikor kismamaként jártam a laborba, sosem voltak ennyien. Sajnáltam szegény várandósokat, hogy sokat kell várniuk, amikor észrevettem, hogy a rendszer megváltozott.
Külön sorszámot kell kérniük a pocakosoknak, amellyel szinte rögtön bemehetnek és túleshetnek a kötelező csapoláson. Így az utánam érkezett terhes nő negyed óra alatt végzett, én pedig közel két órát ácsorogtam (és ücsörögtem) a rendelő folyosóján, mire sorra kerültem. (Már megéri terhesnek lenni, nem?)
Máshol ki kell várnia a kismamának a sort vagy elsőbbséget élvez?
