Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
1977-ben, mikor második gyermekem született, a háromágyas kórteremben a mellettem lévő ágyban feküdt egy - mint később megtudtam - 42 éves roma asszony.
1977-ben, mikor második gyermekem született, a háromágyas kórteremben a mellettem lévő ágyban feküdt egy - mint később megtudtam - 42 éves roma asszony. Rettenetes nagy súlya volt, láttam, amikor az ápoló behozta a szülés után. Császárral szülte meg első gyermekét. Ahogy pihent, láttam, hogy milyen szép arcú nő.
Alighogy felébredt, valóságos zarándoklat indult meg hozzá, a kórházból mindenhonnan, az ott dolgozók, orvosok, nővérek, irodai dolgozók jöttek meglátogatni őt, gratuláltak neki, ajándékot hoztak, és mindenki látni akarta a babáját.
Valaki elmondta, majd később ő is megerősítette, hogy művezető férjével már 15 éve szeretnének egy gyermeket. Felépítették házukat, a felső szintet a leendő gyermeknek be is rendezték, és várták Őt. A nő 10 éven keresztül járt a kórházba kezelésekre, mindennek alávetette magát a cél érdekében. Ezért a kórház dolgozói is úgy érezték, hogy kicsit övék is a megszületett gyermek.
A baba hatalmas volt és gyönyörű. 4 kg 30 dekával született, 63 cm hosszú volt és Gáborkának hívták. Tudvalévő, hogy akik császárral szülnek, azoknak kicsit később indul meg a tejelválasztásuk. Ebben a kórházban az volt a szokás, hogy az újszülötteket teáztatták, amíg a kismamák teje meg nem indult, s már maguk tudták szoptatni.
Etetéskor mindig minden gyermeket egyszerre hoztak be, s látszott, hogy a kismama és Gáborkája hogy kínlódnak, mert nem jött a tej még, Gáborka keservesen, megállíthatatlanul sírt. Az én babám szépen evett, sok tejem volt.
Másnap bejött egy madam, nézte az egyre keservesebben síró gyermeket, egyszerre csak odaállt közénk, és azt mondta nekem: "Mondja, nem szoptatná meg a Gáborkát is?" Én azt hittem, hogy alattam megnyílik a föld. Egy pillanatra fizikailag rosszul lettem, hiszen a szoptatás olyan intim dolog anya és gyermeke közt, hogy jöhetne ide egy idegen? Aztán ránéztem a mellettem fekvő hölgyre, akinek arcán ott volt a hirtelen jött remény, hogy tán gyermeke nem lesz már éhes többé.
Az egész helyzet olyan volt, hogy éreztem, nincs választásom, igen mondtam, de nem szívesen. Attól fogva szoptattam a másik gyermeket is, míg haza nem kellett mennünk. Gáborka megnyugodott, aludt, nem sírt. Az utolsó napon megindult a hölgy teje is.
Ha akkor valaki azt mondja, hogy vigyem haza Gáborkát, és neveljem fel, örömmel megteszem. Szinte saját gyermekemként gondoltam Gáborkára. Így működünk mi, nők.
Kati
