Beadjuk-e a gyereket bölcsődébe, vagy sem? Nem is akkora dilemma ez abban az országban, ahol a nők munkába való visszakerülése külön harc, ahol gyakorlatilag nem létezik, vagy csak alig a részmunkaidő, ahol egy családnak már pusztán a létfenntartáshoz elengedhetetlen az anya fizetése és ahol ezzel szemben a bölcsődék tömve vannak és kevesen kerülhetnek csak be.
Beadjuk-e a gyereket bölcsődébe, vagy sem? Nem is akkora dilemma ez abban az országban, ahol a nők munkába való visszakerülése külön harc, ahol gyakorlatilag nem létezik, vagy csak alig a részmunkaidő, ahol egy családnak már pusztán a létfenntartáshoz elengedhetetlen az anya fizetése és ahol ezzel szemben a bölcsődék tömve vannak és kevesen kerülhetnek csak be. Legalább is nem annyian, mint ahányan szeretnének.
Nos, nekik, akik nem tudták csemetéiket bebölcsődéztetni ajánlom Steve Biddulph: Hogyan neveljük a kicsiket? Beadjuk-e bölcsibe a három éven aluli csemetéket? című könyvét. Mert ők örülhetnek, hogy végül is jó döntést hoztak és otthon maradtak a gyerekkel. Akik azonban muszájból bölcsiznek, kerüljék el ezt a könyvet jó messzire, mert idegösszeroppanást kapnak és kardjukba dőlnek az első bekezdés után.
A szerző ugyanis közel kétszáz oldalon keresztül fejtegeti tudományos kutatásokkal alátámasztva, hogy mennyire káros a három év alatti gyerek pszichológiai és testi fejlődésének a bölcsőde. Ráadásul igen lebilincselően fogalmaz, a hasonlatain napokig rágódhatunk. Például azon is, hogy a bölcsi tulajdonképpen egy McDonald’s, gyors és kész szülőket prezentálunk magunk helyett.
A könyv alapfelvetése az, hogy a bölcsőde nem más, mint a mai világunk telhetetlenségének és a rohanásnak a terméke. Egy olyan társadalomban neveljük a gyerekeinket, amely elvesztette az értékrendszerét. A folyamatos vagyonszerzés, felhalmozás hajt minket, ahol az érzelem már nem érték. Lassan olyanok leszünk, mint a tápos csirkék, a tojásunkat pedig valaki, valahogy majd csak kikelti, felneveli, és csak remélni tudjuk, hogy talán jól.
Kutatások bizonyítják, hogy világviszonylatban az elmúlt tíz évben megnégyszereződött azoknak a gyerekeknek a száma, akik egész nap bölcsődében vannak. Angliában a nyolcvanas évek óta 70 százalékkal több a viselkedési problémával küzdő gyerek, a fiatal felnőttek pedig egyre nehezebben szocializálódnak, nehezen alakítanak ki kapcsolatokat, a házasságok több mint a fele felbomlik (átlag élettartalma a házasságoknak 8 év). Ezekért természetesen nem kizárólag a bölcsőde a felelős, hanem a gazdaság, ami a tulajdonképpeni terhet rója a szülőkre. Ugyanis a karrier és a család között kell választaniuk.
A gazdag társadalmak azonban már fejlődnek a gyerekek elhelyezésével kapcsolatban. Erre egyedül az USA cáfol rá, ahol a jó anyagi feltételek mellett is folyamatosan nő a picik száma, akiket bölcsibe dugnak. Van, aki pár hetes korában már kikerül a családi fészekből heti 20, vagy annál több órára. Németországban a családok 90! százaléka egyáltalán nem bölcsizik, a svédek fele szintén nem, az USA-ban viszont csak 35 százalék marad otthon a gyerekkel. Angliában a szülők 60 százaléka dönt úgy, hogy a gyereknek otthon a helye, míg az iskolába nem megy.
Olvasás közben az indulatok úgy áradtak bennem, hogy hol egyetértettem az íróval, sőt, bezárattam volna az összes bölcsit, hol pedig máglyára dobtam volna mind a 190 oldalt. Pedig nem akar rosszat nekünk, még a döntést sem veszi ki a kezünkből az író. Csupán csak arra hívja fel a figyelmet, hogy nekünk kell választani. S anyaként sokszor nagyon nehéz, főleg akkor, amikor tulajdonképpen nincs is választási lehetőségünk.
Steve Biddulph: Hogyan neveljük a kicsiket? Beadjuk-e bölcsibe a három éven aluli csemetéket?
Partvonal Kiadó, 2007.
2490 Ft
