Amikor áprilisban mindenki sajnált, hogy „jaj te szegény, nyáron leszel terhes”, nem értettem az egészet.
Amikor áprilisban mindenki sajnált, hogy „jaj te szegény, nyáron leszel terhes”, nem értettem az egészet. Örültem, hogy gyerekem lesz, és semmilyen szinten nem érdekelt, hogy nyár lesz-e, vagy tél, sőt igazából mindig utáltam a hideget, és szerettem a nyarat. Aztán a héten a feje tetejére fordult a világ, és hirtelen az összes egykori szánakozó pillantást magaménak érzem, - igen, valóban rossz nekem.
Pár nap alatt minden megváltozott, eddig fürge voltam, mint a nyúl, most viszont minden lépést keservesen teszek meg, és úgy vonszolom a plusz tíz kilómat, mint egy öreg, mozdulni is alig képes tehén. Ha ülök is csak izzadok, meg pihegek, de amúgy ülve se jó, nem jó sehogy, természetesen aludni sem tudok, ha végre elaszom, azonnal felébredek, mert pisilni kell, és ez ismétlődik egész éjszaka.
Az eddig alakját teljesen megőrző lábfejem most akkora, mint egy elefántpata, a lábujjaim, mint az apró hurkák, még egy csinosabb ruhához is kizárólag papucsot tudok húzni. Mindeközben a hasamat még mindig nem szoktam meg, ugyanolyan hirtelen indítok minden mozdulatot, és félúton persze elakadok, mert a hasam a legtöbb testhelyzetben akadályoz.
Nem tudok lehajolni, felállni, nőiesen ülni, de olyan is volt, hogy éjszaka, félálomban a vécéből visszatérve hasra vágtam magam, mert elfelejtettem az állapotomat. Persze visszapattantam, mint egy gumilabda, és izgulhattam azon egész éjjel, hogy szegény gyerekemnek vajon melyik szervét nyomorítottam meg. De az egész hőségben az zavar a legjobban, hogy örökké pörgő lányunk ebben a kánikulában szinte alig mozog, többnyire csak reggel és este ad életjelet magáról. És ezt lelkileg elég nehezen viselem azok után, hogy megszoktam, hogy egy búgócsiga lakik a hasamaban.
