A Gordon-módszerben az a jó, hogy szemben a legtöbb nevelési tanácsadó okoskönyvvel, szerény. Nem állítja magáról, hogy ha te, kedves szülő nem teszel semmit, csak elolvasod ezt a könyvet, akkor attól megjavul a büdös kölke, de legalábbis írunk 10 darab receptet, hogy hogyan javítsd meg, miközben persze azt állítjuk, hogy minden ember különböző, sőt mi több, egyéniség. A Gordon azt mondja magáról, illetve Thomas Gordon az ő módszeréről, hogy ő egy kommunikációs módszer, amitől kicsit könnyebb lesz a családban együtt élni. És amit kemény munkával, gyakorlással el kell, de el is lehet sajátítani – nekünk, szülőknek. Nem a gyerek megváltoztatásáról szól, hanem a szülőjéről, illetve a szülő beszédéről.
Pedig a Gordon ennél sokkal több. A Gordon-modell azt mondja, hogy legyél te is kicsit Momo (ld. itt, valamint Varga Katalin Legyél te is bonca! című nagyszerű könyvét). Hallgass, ne tanácsolj, ne javasolj! Figyelj, várj, fogadj el és hagyd kibontakozni a másikat. A Másikat, azaz ne próbáld beleerőltetni, vetíteni, beszélni magadat, a te ötleteidet, tapasztalataidat, okosságodat, megoldásaidat. Mert ezzel fogadod el, hogy ő tényleg egy másik, másik észjárással, másik megoldásokkal, másik igényekkel és tapasztalattal.
A Gordon lényege az elfogadás, a türelem és a figyelem. De még ez is kevés. A modell még attól nagyszerű, hogy nem azt mondja, hogy szeresd jobban a gyerekedet, hogy változtasd meg az egyéniségedet és az igényeidet. Abból a, ha szabad ilyet leírni, posztmodern felismerésből indul ki, hogy nincsenek szavak és mögöttük meghúzódó lényeg, hanem csak a szavak vannak, azaz az a lényeg, hogy mit mondunk. Ha másképp beszélünk a másikhoz, mint előtte, akkor másképp is fog válaszolni, akkor másképp fogunk érezni is iránta. Először a legegyszerűbb(nek tűnő) felszíni(nek tűnő) dolgokon kell változtatni, és akkor minden megváltozik. Gordon azt mondja, hogy nincs olyan, hogy valakit, mint személyt elfogadhatok anélkül, hogy a viselkedését elfogadnám, hogy szavakban elfogadnám. Ezért a szavakat és a viselkedést változtatja meg. Nem mondja, hogy sose konfrontálódjunk és mindent fogadjunk el: azt mondja, hogy határozzuk meg, pontosan mit és miért nem tudunk elfogadni, derítsük ki, hogy a gyerekünk mit miért csinál, és kellő információ birtokában oldjuk meg a helyzetet: a külső körülmények megváltoztatásával, megállapodással vagy az elfogadási szintünk tényleges megváltoztatásával (amely lehet, hogy már az új információktól meg is változott; amely lehet, hogy az újfajta kommunikációtól már meg is változott.)
A Gordon-modell ezért több, mint egy kommunikációs módszer: világszemlélet, mely arról szól, hogy minden pillanatban egyenrangúnak tekintjük a másikat és komolyan vesszük a problémáit és a jelzéseit, mert a problémái a személyének részei, és folyamatosan erőfeszítéseket teszünk, hogy megértsük.
Az általános bemutatást kövessen egy pár konkrétum, Gordon ugyanis nagyon konkrétan elmondja, hogy mit és miért ne csináljunk, és mit csináljunk. Az itt következő rövid összefoglalás természetesen nem térhet ki mindenre: akit érdekel a Gordon-modell, annak ajánlom a Magyar Gordon Iskola weboldalát, valamint Thomas Gordon: P. E. T – A szülői eredményesség tanulása című művét.
A Gordon-modell alapja, hogy a szülő is ember, no meg a gyerek is: mind két félnek vannak igényei, mindketten változnak, és mindkét fél számára vannak elfogadhatatlan dolgok. Mindkettejüknek vannak problémái. A szülő tehát nyugodtan kommunikálhatja, ha valamit éppen nem tud elfogadni: nem kell mindenáron következetesnek lenni, ahogy a két szülőnek sem kell mindenáron egyet érteni. Bízzunk a gyerek intelligenciájában, meg fog tudni különböztetni két embert, ahogy a nagyszülőktől és igényeiktől, elvárásaiktól is meg tud különböztetni minket. Ebből következik, hogy senkinek nem kell hazdunia: mindenki nyugodtan kimutathatja, hogy meddig terjed, amit el tud fogadni - ki kell azonban mutatni az elfogadást is, nem csak az elutasítást.
Ha a gyereknek van problémája, akkor meg kell hallgatnunk. Csakhogy jól hallgatni nem is olyan egyszerű. Itt következik Gordon első kulcsszava, az értő figyelem. Az értő figyelem nem irányítja a másik kommunikációját, azaz nem fékezi le a közlését, nem helyezi a hallgatót válaszaiban a beszélő helyébe. Nem mutat utat, nem dicsér, nem terelget, hanem csak megérteni próbálja a másikat. Ki is kell fejeznünk, hogy mit értettünk abból, amit a másik mondott, hogy ha esetleg félreértettük, akkor tudjon korrigálni. Mindig meg kell adni a lehetőséget, hogy a gyerek maga bontsa ki problémáját és a kibontás által, akár már közben is, maga találjon rá megoldást. Ezzel egyrészt önállóságra neveljük, erősítjük önbizalmát, másrészt sokkal inkább elfogadja a saját megoldásait, mint a külső, szülő által javasolt, időnként rákényszerített megoldásokat.
Ha nekünk van problémánk, legjobb, ha azt meg is mondjuk. Nem azt, hogy az a bajom, hogy egy disznó vagy, már az apád is az volt, de őt nem nevelhetem meg, de majd téged igen! Ebben ugyanis, mint látjuk nagyon sok a te, a második személyú személyes névmás és rag. Ilyenkor kell alkalmaznunk az én-üzenetet: az a problémám, hogy minden nap fél órát rendet rakok, és mégis mire hazaérek, mindent elborít a kupi. Nem tudjuk valahogy együtt megoldani ezt a problémát? Valami ilyesmi lenne az én-üzenet, azaz a beszélőről szól, az ő gondját fogalmazza meg pontosan. A korrekt én-üzenet megfogalmazása nagyon jó önismereti gyakorlat. Sokszor eközben jöhetünk rá, hogy nem is az a probléma, amiről gondoltuk, hogy az, hogy a másik nem is olyan, mint amit csakúgy megszokásból szoktunk mondani róla.
Sokszor azonban a problémák nem oldhatók meg egyszerűen. Ilyenkor következik Gordon harmadik kulcsszava, a konfliktusmegoldás vereségmentes módszerrel. Ennek hat lépése:
- Tárjuk fel és fogalmazzuk meg a konfliktust!
- Gyűjtsünk ötleteket a megoldáshoz!
- Mérlegeljük a javaslatokat!
- Válasszuk ki a mindenki számára legelfogadhatóbbat!
- Készítsük elő annak gyakorlati lebonyolítását!
- Értékeljük ki később, hogyan sikerült!
Ez elsőre rém hosszadalmasnak és bonyolultnak tűnik, de hamar bele lehet jönni, és semmi sem hosszadalmasabb és idegörlőbb, mint egy állandó probléma okozta állandó veszekedés. Egy feltétele van csak: le kell tudni ülni beszélni egymással. Sokszor már a konfliktus megbeszélése és a javaslatok közös kigondolása biztosítja, hogy végül akkor sem érezzük magunkat vesztesnek, ha olyan javaslatot fogadtunk el, amelyet ha kívülről ránk erőszakolnának, akkor legyőzöttnek éreznénk magunkat. A kommunikációt ezen megbeszélés során is az értő figyelem és az én-üzenetek, más szóval az őszinteség és az empátia vezeti.
Pár szó a forrásként szolgáló könyvről: nagyon jók a gyakorlatok a könyv végén, mindenkinek ajánlom! Sajnos a fordítás kaotikus, hogy csak azt az apróságot említsem, hogy következetlenül használja a fordító a rövidítéseket (Sz. E. T. vagy P. E. T., jó lett volna egyszer eldönteni), az effektivitás, hatéjkonyság, eredményesség szavakat. A mondatok sokszor ugyancsak magyartalanra sikeredtek, jobb angolosok szinte hallhatják mögötte az eredeti szerkezetet és megfogalmazást. Szerencsére alkalmazkodó elménk hamar beleszokik-törik ebbe a nyelvezetbe, a módszer pedig kiváló és nagyon logikusan van elővezetve. A könyv olvasmánynak és ötlettárnak is jó. Egy mondatban: nem nevelni kell, hanem (jól) együtt élni!
