Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Balázs egy átmulatott éjszaka utáni macskajajos délutánon fogant.
Balázs egy átmulatott éjszaka utáni macskajajos délutánon fogant. A terhesség komplikációmentesen zajlott. Leszámítva azt a vasárnap délutánt, amikor feleségem megevett másfél kiló meggyet, míg én szundikáltam/olasz ligát néztem.
Másnap reggel heves alhasi (méh-) fájdalmakra panaszkodott (mármint nem az olasz liga :), beszáguldottunk a magánrendelésre, ahol kiderült, hogy semmi gond; viszont a gyerek féléves koráig azt hittem, hogy valami mérhetetlen nagy baj történt akkor, de, mint utólag kiderült, a sunyi hallgatás oka a falánkság volt.
Szépen növekedett a pocakban, hatalmasakat rúgott, szépen elkopogtattunk egymásnak esténként a kisfiammal hasfalon keresztül, és vártuk a feleségemmel a novembert, vártuk első kisfiunkat.
November harmadikán lett gyanús a dolog, amikor az aznapra tervezett rutinvizsgálattal kapcsolatban a feleségem azt javasolta, hogy csak 1 autóval menjünk - igazi papucsférj módjára természetesen ráálltam. A szokásos idegtépő másfél órás várakozás után kijött a nővérke, közölte, hogy életem ballépése már nem megy sehova, viszont még rengeteg idő van, nyugodtan menjek be dolgozni, majd hívnak, ha van valami. Boldogan ráálltam, hiszen ezek a lábdobogást utánzó műszerek komolyan próbára tették a türelmemet.
Azért 14:00-kor megcsörgettem a drágámat, semmi válasz, majd 7x ugyanez. Na ez már sok volt, amúgy sem a nyugodtságomról vagyok híres, úgyhogy irány a Schöpf-Mérei kórház, közben hívtam, 20-adszorra felvette a nővér, hogy hát izé, siessek, csak ők nem találták a telefont.
Száguldottam a kórházba, Barbi már a szülőágyon vagy min feküdt, mosolygott rám, sosem felejtem el az arcát, volt rajta valami annyira megkapó szeretet-szenvedés kombó, hogy tudtam: ő biztos tökéletes anya lesz.
Sűrűsödtek a fájások, szegény nagyon szenvedett, lelkesen törölgettem az arcát (majd meghaltam az idegtől, csak nehogy valami gond legyen). És egyik pillanatról a másikra azt mondták, hogy ki kell mennem, mert műtét lesz. Kitessékeltek, Barbit már altatták, senki nem mondott semmit.
Nem tudtam, mi a baj, kinek van baja, mekkora a baj. Nagyon rossz volt, különösen, hogy fel kellett hívnom anyámat, és anyósomat is úgy, hogy ne sírjam el magam, ne érezzék, hogy mi a gond. Nem volt egyszerű, utólag tudom, nem is sikerült, nem is sikerülhetett.
Aztán egyszer csak szóltak, hogy "Jöjjön, apuka a kisfiáért", én csak annyit tudtam kérdezni, hogy az anyja jól van-e, mert utána rám nézett valaki, akinek ugyanolyan szeme van mint nekem, és ez az érzés tart, hiszen ha rám néz, megszűnik a külvilág, a munka, a stressz, az idegesség. Fantasztikus érzés apának lenni.
Nem tartott túl sokáig, míg a kezemben tarthattam, viszont felengedtek a szobába, ahol a kismama aludt. Előtte azonban sikerült pár szót váltanom az orvossal, ifj Sz.Gy.-vel, aki elmagyarázta nekem, egy biológiából felmentettnek, hogy a köldökzsinór beszorult VOLNA a gyerek feje alá, ha nem veszik észre időben a bajt, és hogy ne aggódjak, neki is ez volt az első ilyen szülése...
Szegény Barbi, szörnyű állapotban volt, de az első kérdése az volt, hogy hogy van a gyerek. És hogy milyen nemű. Ezt még körülbelül hatszor kérdezte meg, mivel az utolsó emléke az volt, hogy az altatóorvos azt kérdezi, mi legyen a neve, ha kislány lesz.
Szép lassan beszivárogtak a nagyszülők, a nagybáty, és kezdetét vette a gyerek elkényeztetése, amiben gyakorló apaként természetesen oroszlánrészt vállalok.
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
