Takács Krisztián, akit Magyarország csak Csipiként ismer, lefutott egy maratont a szintkülönbségeket tekintve. Mindössze egy hónap alatt függőlegesen teljesített több mint 45 ezer métert három versenyen.
A legtöbb embernek nemhogy egy maratoni 42 kilométeres távolság, de akár ennek a tizede is elképzelhetetlen, ha futva kell megtenni. Takács Krisztián Csipi, hazánk talán legismertebb terepfutója azonban évek óta propagálja a hosszútávfutást nemcsak testedzésként, hanem a jótékonykodás egyik lehetséges eszközeként is. Ő volt az, aki az Ultrabalaton 211 kilométeres távját duplán futotta le két éve, ezzel szinte mozgalmat alapítva. Idén nyáron pedig Európa három, talán legkeményebb futóversenyén is elindult, és azon kevesek között volt, akik sikeresen teljesítették.
Több száz kilométernyi hegymenet után kérdeztük a nyár legnagyobb eseményeiről, egészségügyi állapotáról és az első olyan nagy maratoni versenyéről Csipit, amin párban futott Kerekes Bencével.
Ha összeadom az utolsó pár versenyed szintkülönbségét, kiderül, hogy az is megfelel egy maratonnyi távnak, csak épp nem vízszintben. Hogyan bírja ezt el egy ember szervezete?
Nem volt vészes, én azért rengeteg szintet másztam már… Eiblinger Bálint barátom, aki szintén megcsinálta a maratonnyi szintkülönbség egy részét adó két román versenyt, a dél-bukovinait és a fogarasit, úgy fogalmazott, hogy ezeken a versenyeken el kell fogadni, hogy lassú vagy, és igaza volt. Nem a nehéz terep, nem is a nagy szintkülönbség okozza a nehézséget, hanem azt elfogadni, hogy lassú vagy. Ha jól emlékszem, valami 4 kilométer per óra volt az átlag sebességünk a Fogarason.
El kell fogadni, hogy ezek igazából ilyen hatalmas futókirándulások…
Ezt egy fotelből hallani egészen furcsa, hiszen embertelen teljesítménynek tűnik, nem egy sima kirándulásnak…
Türelem kell hozzá, de nem olyan megterhelő, frissítésben például sokkal könnyebb, mert sokat sétálsz, magas intenzitással, de keveset futsz, és ezért a gyomrod például annyira nem rázódik össze, mint gyorsabb tempónál, a zselé sem hajt meg annyira. A PTL-en is 99 órát mentünk Bencével, és az utolsó pillanatig nagyon jól tudtam frissíteni. Be tudtam vinni a zselét, be tudtam vinni az izotóniás italt. Persze ott a négy nap alatt azért rendes ételeket, levest, tésztát is eszik mellé az ember, de az üzemanyag nagyját még úgy is a zselé meg az izó adja.
Amikor legutóbb a Díványon beszélgettünk, épp a dupla Ultrabalatonod (UB) után voltál, és pontosan erről panaszkodtál, hogy mennyire nehéz visszaállni a normál táplálkozásra. Ezek szerint most nem volt ezzel problémád a táv és a szintkülönbség dacára?
Nem, nem volt. Hiába volt az intenzitás nagy, de valószínűleg az, hogy az UB-val ellentétben most ettem rendes ételt is közben, segített. Azt nem mondom, hogy teljesen jól volt a gyomrom utána, mert például meghajtott ez is, de a dupla kör után egy hétig nem fogadott be a gyomrom szinte semmit, ráadásul aludni is alig tudtam. Most kicsivel több, mint négy nap, meg négy éjszaka mentük.
És ezt hogy viselte a szervezeted?
Azt tudtam, hogy jól bírom az alvásmegvonást, hogy két éjszakát fixen kibírok alvás nélkül, de előtte az nagyon bizonytalan volt, vajon ennél többet miként viselek. Terveztünk alvást, de végül csak pár órákat sikerült. Az első és a második éjszaka másfelet, a harmadik éjjel egy fél órát, a negyediken meg körülbelül 20 percet sikerült. De simán beértünk, és még akkor sem voltam álmos, bár ez a folyamatosan nyomott koffeinzselének is köszönhető.
Van kardiológusod?
Nincsen kardiólogusom, de valószínűleg, ha lett volna, akkor ezért biztos, hogy
kiosztott volna egy tockost, mert ez nyilván egyáltalán nem egészséges,
meg is volt a böjtje, mert utána napokig tudtam is aludni, meg nem is, random pillanatokban levert a víz. Nem is a következő éjszakán, hanem három éjszakával később például háromszor keltem arra, hogy ömlik rólam a víz, ágyneműt kellett cserélni, annyira.
Orvoshoz jársz a versenyek között?
Idén nyáron teljesen indokolatlanul voltam. Tavaly, az IronMan előtt kellett vérképet csináltatni, aztán idén is elmentem végül, minden értékem rendben volt, semmi kiugró eltérés nem volt.
Azt tudom, hogy Kerekes Bence keresett meg téged a PTL ötletével, de figyelve az online jelenléted, olvasva és hallva, mennyire határozott vagy minden témában, amiben megnyilvánulsz, nehéz elképzelni, hogy miként alkalmazkodsz egy másik emberhez, főleg egy ilyen éles szituációban. Ismertétek egymást előtte, könnyen együtt tudtatok működni?
A PTL-en alapszabály, hogy két vagy három fős csapatok indulhatnak a verseny sajátosságai miatt. Bence már korábban is megkeresett engem, és én elsőre nemet mondtam neki. Nem is amiatt, mert azt hittem volna, hogy nem bírok 300 kilométert végigmenni 25 ezer méternyi szinten. Az egyetlen aggodalmam az volt, hogy egy olyan emberrel, akivel nem találkoztunk még soha,
nem is fogtunk még csak kezet sem,
csak online figyeltük egymást, hogyan tudok majd közös döntéseket hozni 4-5 napon keresztül, éles helyzetekben. Ebben azért volt egy jó nagy adag kockázat, mert a versenyt csak együtt lehet teljesíteni, ha az egyik csapattag bukik, ott vége.
És sikerült ezt is megugornotok…
Azt el kell mondanom, hogy tökéletesen funkcionáltunk együtt. Egészen leheletnyi szituációk voltak csak, amiket intelligenciával, kölcsönös tisztelettel kimozogtunk, de ezek amúgy is ilyen nagyon-nagyon kis apróságok voltak. Sokat segített, hogy tempóban, teljesítményben is elképesztően közel álltunk egymáshoz. Volt, amiben egy picit én voltam erősebb, volt, amiben egy picit Bence volt erősebb, de összességében nagyon-nagyon közel állt a teljesítményünk. Ha ezen a versenyen külön kellett volna mennünk, akkor is marha közel érünk be egymáshoz. Megjósolhatatlan lett volna, melyikünk ért volna be hamarabb… Teljes mértékben alárendeltük a saját egónkat a csapatnak, és ezt szerintem mind a ketten nagyon jól csináltuk.
Ő és én is megszűntünk arra a 99 órára.
Hol futókirándulsz legközelebb pár ezer méternyi szintet? Vagy most egy rendes futóversenyed lesz majd?
Nagy kihívásom mostanában nem lesz. A Suhanj! Alapítványnak lesz egy futóversenye a Margitszigeten október 18-án, az 100 kilométeren vagy 100 mérföldön megy majd. Már nyilván futottam sokszor ennyit, de a szigeten még nem. Ott szeretnék egy nagyot menni a 100 kilométeres távon.
Veled kapcsolatban a teljesítményeden túl azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mindig, minden esetben felhívod a figyelmet más emberek megsegítésére. És bár sokan jótékonykodnak valamilyen sporttevékenység segítségével, az szinte biztos, hogy ennek te adtál olyan erőteljes hangot, amit egyre többen követnek ma Magyarországon. Láthatóvá tetted a futás általi jótékonykodást. Most kinek fogsz gyűjteni?
Nyilván nem én találtam ki, meg biztos lesz, aki majd jobban csinálja nálam is. Én viszonylag hangos voltam ebben mindig is, de el is várom magamtól, hogy néha csináljak valami olyat is, ami jó. Hogy kinek fogok a jövőben gyűjteni, még nem tudom, de a Suhanj! Alapítvány az, akiknek mindig jól jön, akiknél mindig jó helyen van a pénz, így ha épp nincs más, akiről tudom, hogy szükség lenne rá, hozzájuk mindig tudok menni karitatívkodni.
Csipi tevékenységéről már többször is beszámoltunk a Díványon, legutóbbi beszélgetésünk apropóját az Ultrabalaton (UB) dupla köre adta.
