Ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat, először el kell veszítenünk azt az énünket, amilyennek mások látnak bennünket – röviden összegezve ezt tanultam meg attól a Dobó Katától, aki az elmúlt években megpróbált egyre tisztább képet alkotni önmagáról. Elmondása szerint hosszú út volt, amíg az általa választott önismereti úton idáig eljutott.
De a tudatosság útján a színésznő még számos egyéb dolgot is megtanult. Egyebek között azt, hogy nem kell, és már nem is akar mások elvárásainak megfelelni; tudja, melyek azok a kérdések, amelyeket fel kell tennie önmagának ahhoz, hogy elfogadja azt a Dobó Katát, akihez egyre közelebb kerül, és aki egyre hálásabb azért, amije van.
Nemrég ünnepelted az 50. születésnapodat. Hogy éled meg ezt az életkort, hogy érzed most magad?
Fantasztikusan. Szerintem nem az életkoron múlik, hogy valaki hogy van. Annyira szeretném, hogyha mi, nők, megértenénk, hogy az idő múlását nem tudjuk megállítani, ezért nagyon fontos, hogy kihozzuk belőle a legtöbbet. Emlékszem, hogy a harmincadik születésnapomon sokkal rosszabbul éreztem magam a bőrömben. Azt hiszem, talán azért volt világvége-hangulatom, mert már nem mondhattam azt, hogy huszonéves vagyok.
Mit tudtam én akkor, hogy melyek az igazán fontos dolgok az életben! Mindent elhittem, amit mondtak arról, hogy ki vagyok én.
A különbség az, hogy most már tudom, hogy ki is vagyok valójában. Pontosabban úton vagyok afelé, hogy tudjam, hogy ki vagyok, de semmiképpen nem az, amit az emberek gondolnak rólam.
Mit hitettek el veled huszonévesen? Mit mondtak, ki vagy?
Például azt, hogy bizonyos dolgokra nem vagyok alkalmas, nem vagyok képes, nem vagyok elég tehetséges a szakmában. A rólam alkotott kép kapcsán nyilvánvalóan azokat a negatív véleményeket erősítettem magamban, hogy a szakmai kihívásokat nem fogom tudni megugrani, elérni, mert sokkal inkább tartanak szépnek, mint tehetségesnek. Huszonévesen rám tették a bélyeget, hogy én vagyok a szexi díva.
Lehet, hogy egy részem az volt, de az egész Kata-csomag ennél sokkal több.
De akkor még ezt nem tudtam, ezért elhittem, amit önmagamról hallottam, például, hogy nem érdemlem meg a sikert. Úgy pedig nagyon nehéz dolgozni, teljesíteni, hogy közben azt éreztetik veled, nincs meg hozzá a szakmai képességed. Akkor még nem tudtam, hogy nemcsak az fontos, hogy mit, hanem az is, hogy kik mondják mindezt rólam. Engem nagyon sokan irigyeltek, miközben nem tudták, én miken megyek keresztül.
Végül hogyan tudtál ezeken a lehúzó üzeneteken úrrá lenni, felülkerekedni? Ki vagy mi segített?
Elkezdtem befelé fordulni, és magamban válaszokat keresni, nem pedig a kívülről érkező visszajelzésekre figyelni. Ennek köszönhetően már eddig is egy igen komoly önismereti utat tettem meg, hiszen, ha életben akarsz maradni, akkor levegőt kell venned. Egy idő után az ember rájön arra, hogy az életünknek nem kell olyan fájdalmasnak lennie, és nem is lesz az, ha ki tudjuk szűrni élethelyzeteinket, a kapcsolatainkat, legyen az férfi-női, baráti vagy szakmai kapcsolat, amelyek már nem szolgálnak minket.
Milyen most az a Dobó Kata, aki immár önmaga, aki nem hiszi el feltétlenül azt, amit mondanak róla?
Úton van, hiszen meggyőződésem, hogy maga az úton levés, a válaszok keresése, mélyebb megértése segíthet nekünk abban, hogy jól érezzük magunkat. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor szakmailag éreztem jól magam a bőrömben, és volt olyan is, amikor a magánéletem volt sokkal inkább egyensúlyban. De most van az, hogy elkezdett összeérni a kettő.
Nincs hiányérzetem. Hálás vagyok mindenért, amit az élettől kapok.
A hála, az, hogy elégedettek vagyunk az életünkkel, nagyon fontos ahhoz, hogy elérjük a tartósabb boldogságot. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem vágyunk többre, vagy nem akarunk jobbat, esetleg mást, de azért nyilvánvalóan tenni is kell. Nemrég jöttem vissza Baliról, ahol még mélyebbre tudtam menni azokban a kérdésekben, hogy miért történnek az emberrel az élete eseményei, és mi befolyásolja a történésekhez való hozzáállásunkat. Hiszen ha ugyanaz a dolog megtörténik veled vagy velem, másként reagálsz rá te is, és én is.
Ez is azt bizonyítja, hogy a gondolataink irányítanak bennünket, holott mi nem a gondolataink vagyunk.
Mennyivel másabb érzéseket kelt bennünk, ha egy kevésbé jó dologról nem túl tragikusan gondolkodunk, hanem úgy, hogy azt azért kaptuk az élettől, mert valamit meg kell tanulnunk. Csak rajtunk áll, a mi döntésünk, hogy meddig szenvedünk a kínjainkban, mert a fájdalom, ha tetszik, ha nem, jelen van az életünkben. Mindenkivel történnek jó és rossz dolgok, általában a jókat magától értetődőnek, természetesnek vesszük, pedig egyáltalán nem az. Ellenben a rossz dolgokat sokáig cipeljük magunkkal, rágódunk rajta, és sajnáljuk magunkat miatta. Az egy nagyon fontos döntés, hogy a fájdalmainkat mikor tudjuk elengedni.
Az én eddigi belső utazásom lényege röviden összefoglalva talán az, hogy ha az ember huzamosabb ideig nem érzi jól magát a bőrében, legyen szó bármilyen élethelyzetről, akkor biztos, hogy valamit változtatnia kell.
Ehhez pedig bátorságra van szükség, ám előtte fel kell ismerni, nem pedig a szőnyeg alá kell söpörni a jeleket, ami érkezhet akár egy megérzés formájában is. Én ezeket a jeleket elkezdtem értelmezni, kérdéseket tettem fel magamban, hogy például miért zavar valami, miért érzem ezt vagy azt, miért van bennem diszkomfortérzés? Gyakorlatilag majdnem mindent meg is tudok válaszolni, hogyha őszinte vagyok önmagamhoz. Ebben az önmunkában nekem az elmúlt két és fél évben dr. Piczkó Katalin coach segített. Sőt, neki köszönhetően én is elvégeztem egy akkreditált coachképzést, mert csodálatos érzés segíteni másoknak abban, hogy önmagukra találjanak. Meggyőződésem, hogy az alapvető mozgatórugónk, hogy szeressük egymást.
Ezen tudás vagy felismerés birtokában visszatekintve, hogyan látod, volt olyan döntésed, amit megbántál, amit másképpen csinálnál?
Nem, nincs semmi, amit megbántam volna, és azért nem bántam meg, mert akkor nem lennék az, aki most vagyok, ebben a pillanatban.
Hogy érzed, most a helyeden vagy nőként és a szakmádban?
Igen. Tudom, hogy furcsa olyan emberrel találkozni, aki jól érzi magát a bőrében, mert általában az emberek sokkal inkább szeretnek panaszkodni. Régebben talán még azt is hozzátettem volna, hogy „jaj, Kata, azért ezt ne kiabáld el”, mert most ez van, holnap pedig már lehet, hogy nem lesz olyan jó. De már nem így teszek.
Azt már látjuk, hogy az önismereti út hogyan formálta a személyiséged, de mi a helyzet az anyasággal? Miben változtatott meg téged, ha egyáltalán megváltoztatott?
Megértettem, hogy mi a feltétel nélküli szeretet. Milyen azt adni, és milyen azt kapni. Az anyaság a legcsodálatosabb dolog, ami velem történt. Nagyon szoros a kapcsolatom a lányommal, aki óriási tanítóm, és ha nincs velem, akkor is van egy részem, ami folyamatosan érte aggódik. Néha elgondolkodom, mi is volt azelőtt, hogy ő megszületett. Nyilván fontosak voltak a szüleim, a testvérem és az egyéb kapcsolódásaim, de az a zsinór, ami köztünk van a gyerekkel, egészen szürreális, és azt gondolom, ez a kötődés akkor is megmarad majd, ha már felnőtt lesz, és éli majd a saját életét.
Korábban a magánéleted sokkal inkább a kirakatban volt, számtalanszor magazinok címlapján szerepeltél. Az utóbbi időben ez teljesen megváltozott. Tudatos döntés eredménye?
Igen, öt évvel ezelőtt hoztam egy döntést, mert akkor úgy éreztem, éppen eleget adtam már az életemből a nyilvánosságnak, és belefáradtam abba, hogy egy kapcsolatom elején egy szívecskében tették közzé a fotónkat, majd amikor jött a szakítás, akkor egy szétszaggatott szívben volt a képünk. Merthogy semmi más nem érdekelte a bulvármédiát.
Úgy éreztem, hogy sokkal komplexebb az életem annál, hogy ezt csak abból a szempontból értelmezzük, hogy ki hagyott ott kit, vagy miért vagyok éppen egyedül.
Én máshogy gondolkodom az életről, és méltatlannak tartom azt, hogy a magánéletemet pellengérre állítsák. Éppen ezért húztam egy vonalat, és úgy döntöttem, nem tartozik senki másra, hogy van-e valakim vagy nincs. Ez a magánélet. Ilyen egyszerű.
Jól látom, hogy nem csupán a magánéleteddel kapcsolatban válogatod meg, hogy kiknek nyilatkozol, kiknek adsz interjút?
Felesleges dolgokról már nem nagyon szeretnék beszélgetni, de aki hajlandó ennél mélyebbre merülni velem, azzal szívesen beszélgetek.
Erős nőnek tartod magad?
Szerintem minden nő erős, hiszen nincs is nagyon más választásunk. Nem szeretnék olyan kapcsolódásokban élni, legyen szó párkapcsolatról, barátságról vagy munkáról, amely kibillent, amelyben meg kell felelnem.
Nem hajolhatok egy életen keresztül úgy, ahogyan a szél fúj, és érezhetem úgy magam, ahogyan mások mondják, hogy érezzem magam.
Ahhoz, hogy ez ne így legyen, ahhoz valóban meg kell szeretni önmagad, másképp nem lehetséges. Nem mondom, hogy az esetemben ez már tökéletesen működik, de fényévekkel vagyok távolabb attól a Katától, aki három éve voltam.
Megértettem, ha folyamatosan ugyanazokat a hibákat fogom elkövetni újra és újra, nem lesz semmiféle változás az életemben.
Az igazi változást egy coachingülés alatt kapott mondat indította el bennem, ami úgy hangzott: ha a lányod ugyanezzel a problémával odamenne hozzád, amivel te most idejöttél hozzám, akkor mit mondanál neki? Ekkor úgy éreztem magam, mintha kihúzták volna a talpam alól a talajt. Ekkor, 47 évesen döbbentem rá arra, hogy még egyetlen másodpercre sem szerettem magam feltétel nélkül.
És mi lenne az a mondat, az a tanítás, amit te adnál útravalóként a lányodnak?
Ha bántanak, az nem rólad szól – de ezt már sokszor elmondtam neki, és azért ismételgetem, hogy tudja, hogy ne vegye magára.
Milyen párkapcsolatban érzed jól magad?
Szeretem, ha egy férfi érzékeny, ha lehet vele beszélgetni mélyebb témákról is. Régebben még azt mondtam volna, hogy számomra a humor a legfontosabb egy kapcsolatban, de ez ma már a sokadik kritérium. Ennél sokkal fontosabbnak tartom az egymás iránti tiszteletet és egymás megbecsülését, hogy a kapcsolódás egyenrangú legyen, ez kell ahhoz, hogy ne csalódjak a másikban. Tudom, hogy iszonyú nagyot kérek az univerzumtól, amikor egy ilyen társat írok le, de azt gondolom, hogy megérdemlem. Már sokat csalódtam, most már olyan férfit kérek, akiben bízni tudok.
Ha szeretnéd tudni, mi az, ami kapaszkodót nyújt Szily Nórának abban, hogy ne okozzanak számára fölösleges stresszt, kimerültséget és fáradtságot a lelkileg megterhelő helyzetek, olvasd el a pszichológus-újságíróval készült interjúnkat is.
