Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem csak azok retteghetnek a bohócoktól, akik Stephen Kingen szocializálódtak: a bohócfóbia gyakoribb, mint hinnénk.
Meglepően sokan találják hátborzongatónak a festett arcú, parókás, piros orrú alakokat. A bohócoktól való félelem akár valódi fóbiává is fajulhat, aminek neve is van: coulrofóbia. Becslések szerint az Egyesült Államokban a lakosság 12%-a szenved a bohócfóbiától.
Félelem és reszketés a cirkuszban
A fóbia egy indokolatlan viszolygás, vagy ösztönös, de intenzív félelem bizonyos tárgyaktól, helyzetektől vagy személyektől. A rettegés olyan erőssé válhat, hogy akár a viselkedést és a mindennapi életet is befolyásolhatja. Leggyakoribb tünetei a szapora szívdobogás, hányinger, remegés, izzadás és a légzési nehézségek. Akikben a bohócok váltják ki ezeket a reakciókat, kerülik azokat az eseményeket, amelyek a többség számára szórakoztatóak: így a cirkuszi előadásokat és a karneválokat; hiszen ezek számukra fokozott megterheléssel és szorongással járnak együtt.
Egy kis bohóctörténelem
Az ókori Kínában, Egyiptomban, Görögországban és Rómában egyaránt alkalmaztak udvari bolondokat. A szórakoztató bolondok középkori karneválokon, vásárokban is gyakran feltűntek, és számukra az íratlan szabályok szerint megengedett volt akár az uralkodó kigúnyolása, sértegetése is – ezt a királyok udvari bolondjai is megtehették különösebb retorzió nélkül. Az angol clownok az 1500-as években tűntek fel, miután Shakespeare így nevezte vicces karaktereit.
A mai, festett arcú bohócok ősei azonban nem az udvari bolondok voltak, hiszen az ő idejük a 17–18. századra lejárt. A 17. századi Itáliában a commedia dell´arte vándorszínészeinek egyik állandó karaktere volt az arlecchino, a gyámoltalan, naiv parasztlegény. Akárcsak a többi karakter, az arlecchino is gyakran megengedett magának vulgáris vagy durva tréfákat. Belőle fejlődött ki a harlekin figurája, de ehhez szükség volt Joseph Grimaldira, aki angol színészként kibővítette harlekin szerepkörét, és először alkalmazta a fehér arcfestést, amit a mai napig használnak a bohócok. A cirkusz világában tevékenykedő Philip Astley pedig felismerte, hogy a lovasszámok között is szórakoztatni kell a közönséget, s erre nagyon is megfelelnek a bohócok: elterelték a közönség figyelmét, amíg a színpadot átrendezték.
Harlekin és August
A klasszikus fehér arcú bohóc, a harlekin tudott zsonglőrködni, hangszereken játszott, összességében igen rendezett benyomást keltett, de ha kellett, nem riadt vissza egy kis altesti humortól sem. Ezzel szemben August, a „színes” bohóc színes, túlméretezett ruhákba öltözik, krumpliorra van, és csetlik-botlik. A bohócok hamarosan világszerte népszerűek lettek a cirkuszokban. Bár eredetileg nem gyerekek szórakoztatására született a figura, mivel a cirkuszba többnyire gyerekek járnak, valamiért elterjedt a nézet, hogy a gyerekek szeretik a bohócokat. A Sheffieldi Egyetem vizsgálata szerint ez azonban nem igaz: 250, 4 és 16 év közötti gyereket kérdeztek meg a bohócok iránt érzett érzéseikről, és azt találták, hogy döntő többségük ellenszenvesnek találja a bohócokat.
Félelem az ismeretlentől
Miért okoznak hát ezek a kifestett arcú, viccesnek szánt alakok megmagyarázhatatlan és irracionális félelmet egyesekben? Több tényező is rejtőzhet a bohócoktól való félelem mögött. A legáltalánosabb elképzelés az, hogy az ismeretlentől való félelem a kiváltó ok: nem lehet tudni, mi rejtőzik a bohóc sminkje és eltúlzott vonásai, széles mosolya mögött. A maszk új identitást is adhat viselőjének, ami miatt talán nem érzi magára nézve kötelező érvényűnek a társadalmi érintkezés alapvető szabályait, s akik félnek a bohóctól, veszélyben érezhetik magukat emiatt.
Freud és a kísértetiesség
Sigmund Freud már a 20. század elején vizsgálta a kísértetiesség (Unheimliche) fogalmát, ami az „ijesztőnek az a fajtája, ami valami régóta ismert, bensőséges dologra vezethető vissza”. Tehát olyasvalami, ami „nem idegen, hanem a lelki élet számára ismert jelenség, ami az elfojtás folyamatában távolodott el.” Freud szerint a legkönnyebben a babák és a viaszbábuk váltják ki ezt az érzést (vagy éppen a kísértetek): az ember reprezentációja az, ami ezekben a tárgyakban – vagy a bohóc esetében a maszkban – válik élettelenné, ismeretlenné, különössé, s ezáltal félelmetessé. Vannak, akikben egy kellemetlen gyerekkori élmény hívja elő ezeket a reakciókat, másoknál a bohóc vigyora a kulcs: kognitív disszonanciát élhetünk meg ennek kapcsán, hiszen bár a mosoly jó dolog, az, ha valaki állandóan mosolyog, egyáltalán nem normális. A mimika változatlansága, merevsége ugyanígy félelmeket hívhat elő: ha valakinek nem tükröződik az arcán semmi, ijesztő lehet, mert nem tudjuk, mi zajlik benne.
