Tudtad, hogy Weöres Sándor Galagonyája valójában szerelmes vers?

Az őszi tájban izzó galagonya képét Weöres Sándor egy életre a gyerekek emlékezetébe véste, pedig a verset nem óvodai memoriternek, hanem szerelmi vallomásnak szánta.

Esetlen léptekkel halad az utcán. Megbotlik a felszakadt járda hasadékában, de megy tovább, mintha mi sem történt volna. A gondolatai máshol járnak, nem a fölé magasodó, évszázados falak között. A szája hangtalan szavakat formáz, talán egy vers szövegét mormolja, talán elpróbálja magában, hogy mit fog mondani, ha belép az főigazgató irodájába. A könyvtárba érve egyenesen oda tart. Mielőtt bekopogna, lenyomná a kilincset és belépne, tétovázik, ellenőrzi a zsebében lapuló kötetet, kócos hajába túr. 

Az irodában egy nő ül. Ismeri a nőt, látta már sokszor, de nem tudta, hogy itt találja majd. A nő kérdi, segíthet-e. Megáll az idő, eltűnnek körülötte a tárgyak, a talaj a lába alól, a teste, ami mindig is túl szűk volt rá, és csak a nő marad. Egy pillanatra megérinti a világmindenség örökkévalósága. 

A galagonya 

Weöres Sándor harminchárom éves, Baumgarten-díjas, ismert költő volt, amikor 1946-ban az Országos Széchényi Könyvtárba ment, hogy elvigye egy kötetét a főigazgatónak, Tolnai Gábornak. De mielőtt beléphetett volna az irodájába, titkárnőjétől, a huszonnégy éves Polcz Alaine-től kellett bebocsátást kérnie. Az ominózus találkozásról és később kapcsolatukról az írónő visszaemlékezéseiből tudhatunk meg többet. 

Polcz Alaine és férje, Mészöly Miklós
Polcz Alaine és férje, Mészöly MiklósJelenkor Kiadó

Alaine aznap délben egyedül maradt az irodában, amin egyébként három kollégájával osztozott, és amiből a főigazgató szobája nyílt. „Kopogtak, és belépett az ajtón egy alacsony, vékony fiatalember, szürke, kicsit piszkos overallban, a haja kócos, és az arcán is valami szürke folt, mintha hamu vagy sárfolt lenne. Mint egy rakodómunkás vagy utcaseprő, úgy nézett ki” – emlékezett Weöresre. 

Alaine bevezette a költőt – akinek már ismerte és szerette a verseit – az igazgatóhoz, és miután a férfi kijött, megkérte, hogy írjon neki pár sort. Ő feltérdelt a székére, hason feküdt az asztalon, és körmölt néhány sort a zsebéből előhúzott füzetbe, majd kitépte a lapot, és odaadta a fölé hajoló nőnek: „Ezt most írtam magának” – mondta. 

A papíron egy vers állt, amely így kezdődött: „Őszi éjjel / izzik a galagonya, / izzik a galagonya / ruhája.” Alaine elfogadta, de nem hitte, hogy a férfi valóban neki írta a verset ott és akkor, ahogyan azt sem sejtette, hogy Weöres Sándor nem sokkal korábban, egy pillanat alatt beleszeretett. 

Egy vallomás

A költő titkára csak fél évszázaddal derült fény, pedig miután Weöres feleségül vette Károlyi Amyt, Alaine pedig hozzáment Mészöly Miklóshoz, mind a négyen jó barátok lettek. Együtt jártak a visegrádi és a szigligeti alkotóházba, egymásnál vendégeskedtek, egy alkalommal pedig, miután Weöres a palack fenekére nézett és kiosztotta alkotótársait, sarokba szorította és szájon csókolta Alaine-t. A helyzet mindenki számára kínos volt, de az írónőnek még ekkor sem fordult meg a fejében, hogy a csók valóban a személyének szólt. „Azt hittem, mivel én voltam a legfiatalabb nő a társaságban, és hosszú ideig megőriztem a lányos külsőmet, azért történt.”

Negyven-ötven évvel első találkozásuk után interjút készítettek Weöres Sándorral és Polcz Alaine-nel, akikhez csatlakozott Károlyi Amy és Mészöly Miklós is. Mielőtt bekapcsolták a kamerákat, beszélgetni kezdtek, és Weöres egyszer csak azt mondta: 

Alaine, tudja, hogy én szerelmes voltam magába, mindjárt, abban a percben, amikor megláttam? Azt a verset, azt ott magának írtam.

Majd hozzátette: „Tudja, én féltem Miklóstól, és mindenkit kértem, ne mondják meg, hogy szerelmes vagyok magába. Megmondták?”.

A nőnek fogalma sem volt róla, hozzá sosem jutott el, hogy mit érzett iránta a költő. „Látja, milyenek az emberek – felelte erre Weöres. – Már abban se lehet hinni, hogy nem tartják meg a szavukat. Azért kértem, hogy ne mondják meg, mert reméltem, hogy megmondják.”

Weöres Sándor és felesége, Károlyi Amy
Weöres Sándor és felesége, Károlyi AmyFortepan / Németh László Társaság

A beszélgetés abbamaradt, mert bekapcsolták a kamerákat, és kezdetét vette az interjú, de a téma ismét előkerült. A költő bevallotta, hogy írt még egy verset Alaine-nek, elő is vette, odaadta neki. „Fölnézek az égre, de a csillag vissza rám nem tekint” – kezdődött. „Látja, sohase tekintett vissza rám. Nem értette meg, hogy szeretem” – tette hozzá a férfi. Alaine legnagyobb meglepetésére Amy is bevallotta, hogy írt hozzá egy verset, amikor együtt nyaraltak Visegrádon, és ő az ablakban ült, alkonyodott, és a kezére esett a fény. 

Az interjú felvétele végül elveszett, de Alaine sosem felejtette el ezt a beszélgetést, és haláláig közeli barátja maradt Weöresnek. „De számomra lehetetlen volt Sanyikával a találkozás. Én a költészetét szerettem. Hogyha ő valóban szeretett, nem tudom, mit szeretett bennem. Számomra sohasem volt valóságos emberi lény, számomra Sanyika nem volt férfi. Sokat tűnődtem rajta. Mintha ő lett volna az a manó, akit megfognak egy szőrcsipesszel. Igen ám, csakhogy ez a manó hatalmas szellemiség is volt. Ezt a szellemiséget szerettem, a verseit szerettem, és a gyermekességét is szerettem. De mindezt úgy, mint látványt, úgy, mint az életnek egy játékát – ámulva néztem” – írta róla.

Oszd meg másokkal is!
Mustra