Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A romantika költőiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy naphosszat borongós tájakon merengtek, szerelmi örömöket és csalódásokat öntöttek rímekbe, és holdfényben méláztak az élet értelméről. Pedig a 18–19. század fordulójának irodalmi sztárjai meglepően szenvedélyes sportrajongók is voltak.
A korabeli Angliában ugyanis az egyik legősibb küzdősport legalább akkora társasági eseménynek számított, mint egy színházi premier vagy irodalmi alkalom. Az olykor durva sportokért való rajongás pedig társadalmi rétegeken átívelően valósult meg: a romantika legismertebb költői ugyanúgy lelkesedtek a küzdelemért, akárcsak a legtehetősebbek vagy az egyre népesebb munkásréteg. Sőt, egyes értelmezések szerint a korszak költői az ökölvívásban ugyan azon értékeket vélték felfedezni, mint az irodalmi alkotás folyamatában, vagyis amit ma a romantika korstílusaként tartunk számon.
A költők kedvenc „véres színháza”
A romantika korának Angliájában a pusztakezes ökölvívás még távol állt a sport mai formájától. Nem voltak kesztyűk, menetek vagy szigorúan tartott szabályok: a mérkőzések gyakran brutális és kaotikus végkifejlettel értek véget. Mégis mágnesként vonzották a kor irodalmi hírességeit, köztük a legendás költőt, Lord Byron is, aki nemcsak nézőként rajongott a sportért, hanem maga is rendszeresen edzett bokszolókkal.
Byron számára az ökölvívás a férfiasság, az önfegyelem és a testi erő szimbóluma volt.
Érdekes párbeszédbe lép ez a romantika korstílusával, hiszen a korszak művészi eszménye egyszerre imádta a heves érzelmeket, az eredetiséget, és a hősiességet. A romantika mint művészeti korstílus – ellentétben a szó mai jelentésével – nem a finom szerelmi érzésekről szólt: egyik központi motívuma éppen abban állt, hogy
az ember teljes erővel élje meg a szenvedélyeit.
A versekben is megjelenik a drámai feszültség
Az ökölvívás pontosan ezt kínálta: egyfajta kontrollált káoszt, testi küzdelmet és nyers, ösztönös, eredeti érzelmeket. A ringben pedig ugyanaz a drámai feszültség jelent meg, amely gyakran a korszak verseiben is visszaköszön.
A meccsek társadalmi eseménynek számítottak: ugyanúgy feltűntek rajtuk nemesek, írók és színészek, mint a munkásosztály tagjai. Az ökölvívók sokszor népi hősökké váltak, a róluk szóló történetek pedig gyorsan legendaként keltek szárnyra.
Lebomló társadalmi falak
A pusztakezes ökölvívás sportjának ráadásul volt egy demokratikus oldala is. A bokszmeccseken eltűntek a társadalmi különbségek: egy arisztokrata ugyanúgy követhette a küzdelmet, mint egy alsóbb társadalmi osztályba tartozó munkás.
Ez a fajta közösségi élmény szintén vonzotta az írókat, akik szembefordultak a merev társadalmi szabályokkal, és érdeklődve figyelték a társadalom különféle szereplőinek érintkezi helyszíneit, ami mindig jó ihletet tudott adni az alkotáshoz.
Ma már furcsának tűnhet, hogy az angol líra legnagyobb alakjai véres bokszmérkőzésekért lelkesedtek, de talán mégsem áll olyan messze egymástól a költészet és a küzdősport.
Mindkettő a romantika korának emberi szenvedélyeiről szól – csak míg az egyik tintával, a másik ököllel fejezi ki az emberben tomboló vágyakat.
Kapcsolódó: Ez a világ legveszélyesebb sportja: alig űzik páran, mégis sok az áldozata
