Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Miért jártak külön piacra a magyarok és a németek Budán? Honnan ered a boltos elnevezés? Milyen meglepő fizetőeszközt fogadtak el a pénzen kívül a török korban? Középkori kalandozásaink helyszíne ezúttal a hajdani budai piacok világa.
Sokan ma is szívesebben vásárolnak piacon, mint áruházban, a középkorban viszont minden gond nélkül leélhette valaki úgy az életét, hogy soha nem ment boltba: az árucsere fő helyszínei ugyanis a hetente egy vagy két alkalommal megrendezett hetipiacok és az éves vásárok, azaz sokadalmak voltak. Ezeket minden esetben királyi rendelet szabályozta – nemcsak az időpontokat, hanem a betartandó szabályokat, jogokat és kötelességeket is.
Német és magyar piac
A piacot rendszerint a középkori város központjában, egy magas épületekkel körülvett téren tartották. (Az éves vásárok helyszíne sokszor nem ez, hanem egy másik, külön e célra kijelölt terület volt, hiszen itt cseréltek gazdát a haszonállatok és itt lehetett zsákszámra gabonát vásárolni.) Budán például két piactér is volt:
a németek a mai Szentháromság tér környékén, a német plébániatemplomként szolgáló Boldogasszony-templom melletti piacra jártak, a magyarok pedig a Szent Mária Magdolna-templom mellé.
Ebben az időben a két etnikum két külön közösséget alkotott, saját jogokkal, külön bíráskodással és külön céhekkel; s nem feltétlenül akartak egymással keveredni még a piacon sem. A német kereskedők és iparosok szerdánként, a magyarok pedig pénteken árulhatták portékáikat, de idővel a szombat is piacnappá vált: akkor ki-ki a háztájiból megmaradt felesleget adhatta el, ezt nevezték szabad piacnak.
Szabad a vásár!
Az árusok kora reggel pakolták ki a portékájukat, déltájban pedig véget ért az árusítás.
A piac kezdetét és végét harangszó jelezte: aki korábban kezdett árulni, megbüntették.
Máshol a kikiáltó feladata volt, hogy a „Szabad a vásár!” kiáltással megnyissa a piacot. A jog szigorúan szabályozta, milyen termékeket a piac melyik részében szabad árusítani. A templomhoz közelebb eső területeken a legkevésbé szagos árucikkek (zöldségek, gyümölcsök, gabona) keresték gazdájukat, kicsit távolabbra a tejtermékeket, a tojást és a sót értékesítettek, ezt követték az élő állatokat (csirkét, malacot, vadhúst) és húst kínáló árusok. A budai piac legtávolabbi sarkába a halaskofákat száműzték. (Mivel a börtön is a közelben volt, a piac volt a helyszíne a középkorban az ítéletek végrehajtásának – lefejezés, botolás vagy pellengérre állítás – is.)
Árulkodó utcanevek
A 18. századra a kereskedelem egyre inkább lehúzódott a várból a külvárosokba, mert a Várnegyed utcái túl szűknek bizonyultak, és a szekerek is könnyebben jutottak el a sík területekre. A hajdani budai halaspiacon a Dunából hozott halakat árulták – különösen nagy volt itt a forgalom a böjti napokon. Ennek emlékét ma is őrzik az I. kerület utcanevei: Halász utca, Jégverem utca, Ponty utca. A 17. század végén a takarmányt (szénát), gabonát és egyéb mezőgazdasági termékeket a budai búzapiacon értékesítették: erre a Széna tér már csak a nevében emlékeztet. A középkori és kora újkori Budán a Duna felé haladva szőlőtőkék sorakoztak: a Kapás utca tanúskodik arról, hogy a szőlőművelés bizony fáradságos munka.
A mai Batthyány téren, a Szent Anna-templom mellett volt az Egyházpiac, ahol a Nyulak szigetén élő domonkos apácák gazdaságából és más egyházi birtokokról származó gabonát, bort, halat és zöldségeket árusították. A Kék Golyó utca sarkán volt a „borjúszúrópiac”, a Szilágyi Dezső téren pedig a fazekasok. Szintén a mai Batthyány tér helyéről indultak a postakocsik, a Gyorskocsi utca pedig akkoriban még nem a fogdáról híresült el, hanem arról, hogy
innen „indultak a »Gyorsparasztok« Bécsnek futó könnyű lakószekerei”.
Mindez már nem annyira a középkorban, hanem az 1700-as évek végén volt jellemző.
Verekedők büntetése
A piacokon sokan megfordultak, így nem ritkán összetűzések is adódtak. A perlekedő kofáknak csak jelképes büntetést kellett elszenvedniük:
a vétkesnek például egy téglával a hátán meg kellett kerülnie a Szent György-kápolnát, miközben a sértett fél hátulról bökdöste bottal.
Ha elnevette magát, akkor helyet cseréltek. A komolyabb verekedéseknek azonban nem volt helyük a piacon: a hatóságok súlyos pénzbüntetést vagy akár kézlevágást is kilátásba helyeztek azoknak, akik nem tudtak megálljt parancsolni indulataiknak. Kéregetni – legalábbis elviekben – szintén tilos volt, csak a ferences barátok kaptak erre engedélyt. Szintén rosszul járt, aki adós maradt: őt akár foglyul is ejthette a dühös kereskedő.
A középkori kalmárok élete
A középkorban a városlakók élelemmel való ellátása elsőbbséget élvezett a nyerészkedéssel szemben. A városi hatóságok pedig mindent megtettek, hogy az árakat alacsonyan tartsák, így megesett, hogy
hiába ment valaki egy másik városba, mindaddig nem vásárolhatott, amíg a helyiek zászlaja piacnapon kint lobogott a városházán.
A hajóval vagy szekérrel érkező kereskedő, hiába volt csak átutazóban, a királyi rendelet alapján köteles volt felkínálni portékáját a helyieknek. A lakosság nem vásárolhatott a nagykereskedőktől sem: a kiskereskedők, vagyis a kalmárok feladata volt a lakosság ellátása.
Miért boltos a boltos?
Mit árultak a kalmárok? Röviden: mindent. Fűszereket (például borsot, gyömbért és sáfrányt), textileket (selymet, tafotát), kész ruhadarabokat (főkötőt vagy nadrágot), cukrot, olajat, messzi tájakról származó aszalványokat (mazsolát és fügét), vegyi- és színezőanyagokat: timsót, ként, salétromot, szappant.
A kalmárok a nagyobb városokban a piac közelében lévő a bolthajtásos épületekben állandó üzletet is nyithattak: ők voltak az első boltosok.
A posztókereskedők, a patikusok a „boltos urakkal” együtt a városi polgárság fontos részét képezték. A patikusok nemcsak saját maguk keverte gyógyszerekkel, hanem különböző fűszerekkel és gyógynövényekkel is kereskedtek.
Különös fizetőeszköz
A török időkben, a 17. században a híres török utazó, Evlija Cselebi is megemlékezik Buda remek csársijáról és pazárjáról; azaz a fedett és fedetlen elárusítóhelyekről. Különösen a fűszeresek csársija nyerte meg a tetszését; arról azonban nem ő, hanem az Esterházyak török kori levelesládája számolt be, hogy a budai piacon akkoriban nemcsak pénzzel, hanem áfiummal – azaz ópiummal – és „kendermaszlaggal” is lehetett fizetni.
Ha szívesen olvasnál még a középkorról, ezt a cikket ajánljuk.
