A reneszánsz talán két legnagyobb alkotója, Leonardo da Vinci és Michelangelo Buonarroti ki nem állhatták egymást. Egyszer versengeniük is kellett egymással, ám sosem derülhetett ki, melyikük győzött.
Ha megkérdeznénk száz embert, hogy ki a reneszánsz kor két legnagyobb művésze, túlnyomó többségük bizonyára azonnal Leonardo da Vinci és Michelangelo nevét mondanák ki. És nem is véletlenül, hiszen olyan alkotásokat köszönhetünk a két mesternek, mint a Mona Lisa, az Utolsó vacsora és az Angyali üdvözlet (Leonardo), illetve a Dávid, a Pietà és az Utolsó ítélet (Michelangelo). A két művész ugyanakkor ki nem állhatta egymást – korabeli feljegyzések is tanúskodnak arról, hogy többször összetűzésbe keveredtek.
Elméletek arról, miért utálták egymást
Amikor Leonardo és Michelangelo először találkoztak egymással, előbbi már majdnem 50 éves, elismert művész volt. Itália-szerte kapott megkereséseket, és olykor arra is felkérték, hogy vegyen részt más művészek alkotásainak elbírálásában. Így történt ez 1501-ben is, amikor tagja volt annak a bizottságnak, amelynek döntésén múlt, hogy hová kerüljön egy fiatal szobrász hatalmas alkotása. Miközben a Dávid (mert természetesen Michelangelo híres művéről volt szó) elhelyezéséről folyt a vita,
Leonardo vázlatfüzetébe elkészítette a saját változatát a szoborról, amelyben Neptunuszként ábrázolta Michelangelo alkotását.

Hogy pontosan honnan származik kettejük ellentéte, arról több teória is napvilágot látott az idők során. Egyesek szerint a származás is közrejátszhatott ebben: míg Leonardo egy parasztlány házasságon kívül született gyermeke volt, Michelangelo egy középkori nemes hölgyig, Matilda toszkánai őrgrófnőig vezette vissza családfáját. Ellentétükben az is szerepet játszhatott, hogy nagyon különböző emberek voltak: Michelangelo magányos, önmarcangoló személyiségként állandó harcban állt önmagával és a világgal – nem csoda, hogy Leonardót túlságosan nagyviláginak és optimistának tartotta. Végül valószínűleg az sem sokat javított kapcsolatukon, hogy ugyanazoknak a mecénásoknak a megbízásaiért kellett versengeniük.
Michelangelo zsák diója
Ellentétükből egyikük sem csinált titkot. Leonardo gyakran hangoztatta, hogy a szobrászat kevésbé nemes művészet, mint a festészet, amire válaszul Michelangelo kifejtette: a szobalánya is jobban ért azokhoz a témákhoz, amelyekről „az az ember” nyilatkozik.
Az idősebb művész naplójában egy alkalommal kifejtette, hogy Michelangelo szerinte túlságosan izmos emberalakjai úgy néznek ki, mint egy-egy zsák dió.

Egyik összetűzésükről részletes feljegyzések is fennmaradtak. Firenze egyik utcáján találkoztak össze, ahol Leonardo felszólította a fiatal szobrászt, hogy egy Dante-részlet magyarázatával bizonyítsa eszét. A vita hevében Michelangelo felhánytorgatta, hogy Leonardo még egy bronzló megalkotására sem volt képes – a szúrás azért is fájhatott, mert a művész valóban félbehagyott egy hátast ábrázoló bronz alkotást Milánóban.
Két mestermű egy teremben
Kettejük versengésének csúcsa azonban bizonyára az lehetett, amikor Giorgio Vasari mindkettőjüket felkérte, hogy fessenek freskót Firenze kormányzói palotájában, a Palazzo Vecchióban található Ötszázak termének falára – a helyiség kiemelt jelentőséggel bírt, hiszen itt ülésezett a nagytanács. Az idősebb művész azt a feladatot kapta, hogy az anghiari csatát örökítse meg, amely Milánó és Firenze 31 éves vetélkedésének egyik jelentős összecsapása volt. Michelangelónak a terem átellenben elhelyezkedő falára a Firenze és Pisa között az előbbi győzelmével záruló cascinai csatát kellett megfestenie.

Noha sajnos egyik alkotás sem készült el teljesen, a fennmaradt vázlatokból, feljegyzésekből kitűnik, hogy a két művész mennyire különböző szemlélettel közelítette meg a témát. Leonardo tumultuózus, drámai jelenetet képzelt el, amelyen lovak és harcoló emberek dühtől és bosszúvágytól fűtött, kaotikus – de persze aprólékos műgonddal megkomponált – csoportja látható. Michelangelo ezzel szemben sokkal inkább az emberekre és az emberi érzelmekre koncentrált: mint a Dávid esetében, itt is az összecsapás előtti pillanatokat tervezte megörökíteni. A katonák meztelenre vetkőzve épp az Arnóban fürdenek, amikor felhangzik a riadó, és az emberek kapkodva igyekeznek felöltözni, mielőtt eléri őket az ellenség.

Leonardo tovább jutott, de az ő festménye is elpusztult
Michelangelo alkotása egyáltalán nem készült el, el sem jutott odáig, hogy elkezdje felfesteni a falra – csak néhány vázlatból tudjuk, milyennek tervezte. Leonardo ennél sokkal tovább jutott, ám kísérletezőkedve ez egyszer megcsalta. Szokatlan módon olajfestéket akart használni a falon – hasonlóan az Utolsó vacsorához – ám ennek most sem lett jó vége: a festék a nagy tartókban elhelyezett parázs ellenére sem száradt elég gyorsan.
Megfolyt, csöpögni kezdett, a színek és a formák elkenődtek, így Leonardo félbehagyta.
Michelangelo vázlata és Leonardo félkész freskója egy szűk évtizeden át díszítette ugyanannak a teremnek a két átellenes falát. Bartolommeo Bandinelli azonban 1512-ben féltékenységből elpusztította Michelangelo rajzát, és a 16. század közepén Leonardo műve is odaveszett, amikor Vasarit felkérték, hogy alakítsa át az Ötszázak termét, és falait saját freskóival díszítse.
Da Vinci festményét az Ötszázak termében sokan újraalkották, köztük Paul Rubens is, aki előszeretettel alakította át maga, és mások festményeit. Erről itt olvashatszbővebben.
























